Mire van pénz ebben az országban? Oh, mindenre, ami propaganda, ami uszítás, ami egy bizonyos jól körülhatárolt réteg gazdagodását, gyarapodását szolgálja. Az egyik minisztériumban például külön ember van arra, aki járja az országot, és klassz hotelekben pihen (közpénzen, közpénzen, közpénzen – és nem alacsony bérért, persze), és azt figyeli, hol tudnak az elvtársak a legjobban konferenciázni, a legkényelmesebben kipihenni e jól teljesítő ország vezetéséből, pátyolásából eredő fáradalmakat. Figyeli ez a kolléga (bár lehet, hogy többen is vannak), nehogy valahol egy kis hiba is legyen, kényes vezetőink borsószem királykisasszonynál is érzékenyebbek: nem lehet bibi, icipici sem!
Bár ilyen finomkodóak lennének akkor is, amikor nem a saját jólétükről van szó. Ők, akik a mellékhelyiségbe is kisvasúttal járnak, simán eltűrik, hogy a gyengék, elesettek gyakorlatilag a szemétdombra kerüljek. Nagy tömegintézményekbe, el a szem elől. (Hasonló a helyzet hajléktalanfronton is, sok öregek otthonában is, a gyermekotthonokról is értekezhetnénk.) A gödi Topházban a Mental Disability Advocacy Centre (MDAC) szerdai közleménye szerint – amit gazdag képanyaggal tettek még gyomorba vágóbbá – középkori állapotok uralkodnak. Mint a régi rettegett tébolydákban. Mindez az állami fenntartás égisze alatt.
Összeszorult a szívem, mikor a bepelenkázott ember, akinek a pelenkáját ki tudja, mikor cserélték, és azt meg végképp ki tudja, hogy valóban pelenkázásra szorul-e – ugyanis a kórházakban is gyakorlat, hogy inkább ezt a megalázó, de kétségkívül egyszerűbb utat választják az illemhelyre kísérés helyett csupasz, csontsoványra fogyott végtagjait meglátom. Hogy fordulhat ez elő közintézményben? Hát már éheztetik is a rájuk bízott embereket? Nos, a személyzet ezt valószínűleg kikérné magának, dehogy éheztetnek ők, beviszik az ételt, erre vannak tanúk is! Hogyne! Ez is kórházi menetrend, hányszor de hányszor láttam az utóbbi években. Igen, valóban oda kerül az orvosság, az étel a kis asztalra. De az ápolt nem tudja megenni, segítségre lenne szüksége, etetésre.
Ehhez nem kellene más, csak egy kis odafigyelés, csak egy kis emberség. De épp ott lenne szó ilyesmiről, ahol előbb pakolják rácsos ágyba és kötözik ki az embert? Hát van szívük azoknak, akik ezt eltűrik? Akik elfordítják a fejüket a gennyező sebektől, akik inkább odasóznak egy mentálisan sérült embernek, minthogy segítenék. Merné azt mondani bármelyikük is, hogy az ápoltaknak – a rájuk bízott betegeknek – nincs lelkük? Hogy csak azért, mert akár testileg, akár szellemileg sérültek nem tudnak érezni? És nem érdemlik az odafigyelést? Mit szólnának hozzá, ha az ő hozzátartozójukkal bánnának ekképp? Tudnának-e aludni, ha mondjuk akár csak egyszer látják kisgyermeküket vagy édesanyjukat ilyen állapotban?
És eddig hol volt az állam? Hol voltak az ellenőrzések?
Nem értem a rokonokat, látogatókat sem. Miért nem csaptak világraszóló botrányt?! És lesz-e vajon igazi következménye a szörnyűségnek? Kétlem.
Gondolom most azért fő a potentátok feje, kattognak a kerekek, és megpróbálják majd alsóbb szintre tolni a büntetéseket, ami mindig látványosabb. (És persze eredménytelenebb, megúszósabb.) Előveszik teszem azt a takarítóbrigádot, az ápolókat, lesz egy kis látszatpakolászás, nehogy a következő ellenőrzésen – már akik bejutnak a zárt ajtók mögé – megint meglássák a valóságot. Valószínűleg annak a feje is hullani fog, aki lehetővé tette, hogy ez a fényképezkedő liberális csürhe bejuthasson a borzalmak helyszínére. Lehet, hogy az intézményvezetőt is megmozdítják (nem kétséges számomra, hogy feljebb fog bukni), és egy másik haver kerül a helyére.
Azért belenéznék ezeknek az embereknek a lelkébe, ahogy napról napra tűrik (sőt, ne szépítsük, viselkedésükkel támogatják) a gyalázatot. Mit éreznek? Mit gondolnak?
Majd az ő tiszta irodájukból – mert nehogy már szembesülni kelljen a bezárt lelkekkel – hazamennek, és örülnek, hogy odahaza ép a pereputty. Milyen tüchtig az én egészséges kislányom, micsoda vasgyúró a fiacskám, hála a jó égnek nem olyan nyomoroncok, mint akik rám vannak bízva ott benn. Milyen jól karban van tartva a feleségem, nemhiába, no, pénzbe kerül ez már bizonyos kor felett, szerencsére EU-s és közpénz van dögivel, nekem csorog a pénzcsap, azoknak ott benn már úgyis mindegy. Ragyog a lakás, a budiból lehetne enni… Míg a rábízott páriák gyakorlatilag az ürülékfoltos falak és bútorok között tényleg onnan esznek.
Jelenleg egy olyan társadalomban élünk, ahol a gyűlöletpropaganda uralkodik, ahol az ellenséget is dehumanizálják, ahol csak egy szikra, és belobban a gyűlölet. Jelenlegi kormányunk szarik azokra, akik nem az ő jelszavaikat skandálják, akik nem tudtak eleget lopni, akik betegek, akik elesettek. Nézzünk rá a gödi otthonról szóló jelentésre. Menjünk el egy kórházba, egy otthonba. Aztán nézzük meg a híradóikat. Aki még ezek után is mellettük marad, vagy vak, vagy embertelen.
