A nemzeti konzultáció első problémájáról, a mintavételi önbecsapásról már írtam, most a három nagy probléma közül a második következne, a kérdezés. Lehetne legyinteni, hogy miért nem intézzük el azzal, hogy ez propaganda. Hát azért, mert nem kéne a gyereket is kiönteni a fürdővízzel együtt. Hátha lesz olyan politikai csoport, amelyik nem propaganda célokra fordítja a konzultációs technikát, és ez esetben nem volna jó, ha most azt hinné mindenki, hogy minden politikus által kezdeményezett konzultáció eleve elvetendő. Élhetünk a gyanúperrel, hogy az Obama-korszaktól most a Trump-korszakig a választási mozgósítás internetes véleménykikérései sem voltak tisztességesek, úgyhogy ne pironkodjunk a kelleténél jobban. És szerencsére akadnak már pozitív példák is.
Ha volna egy adatsorunk, hogy a nemzeti konzultációkat hány ember tekintette az elején inzultusnak és hány most, akkor ez a grafikon most az egekbe futna. Az elején még a kormánnyal szembenállók is elbizonytalanodtak, szakemberek – rajtam kívül – interjúkban alig fanyalogtak, mára viszont a konzervatív oldal hívei is inkább kínosnak érzik. Ideje hát szociológiailag is kifejteni a szempontokat. Alighanem ez volt az utolsó nemzeti konzultációja a Fidesznek, az akció már többet visz, mint amennyit hoz. Ennek legfőbb oka pedig a kérdezéssel való visszaélés, és hogy emiatt a konzultációt a szavazók kemény magján kívül mindenki inzultációnak véli.
Egy korrekt konzultációnál probléma volna, hogy végül is mi legyen az a pár kérdés, amire a választ várja a kormány. A témakörök helyes kiválasztása már csak azért sem mellékes, mert egy ideális demokráciában a közpénzeket hatékonyan használják fel, de egy reálisban sem szolgálhat pártérdeket. Hogy miképp kerülhetnek be tisztességes módon a témakörök egy kérdőívbe, az önmagában is konzultációt igényelne. Fantasztikus vitatéma lehetne. Mondjuk egyikünk javasolná, hogy a témaköröket időről-időre egy erre állandóan kiválasztott grémium határozza meg, ám az összetételüket demokratikus úton szavazzák meg. Ha az állandó grémium ötlete átmenne, jönnének a részletek. Valaki azt mondaná, hogy legyen az az Alkotmánybíróság, más meg, hogy az egyetemek jelölhetnének a grémiumba, azaz tudósok legyenek, megint más szakmai területek jelöltjeit rakná össze stb. Lássuk be, nekünk magyaroknak egy ilyen grémium, mely aztán a konzultáció témáit határozhatná meg sokkal jobban tetszik, mintha azt egy ember döntené el. Utóbbi megoldást meghagyhatnánk az oroszoknak.
A témakörök kiválasztására a szociológusoknak is megvolna a javaslata. A Gallupnak fennállása óta van egy olyan projektje, ahol azt kérdezi – reprezentatív mintavétellel! -, hogy
Ön szerint melyek Amerika legfontosabb problémái?
Említ jó néhányat, és ezeket lehet sorrendbe rakni. Így a lista elejére kerültek válnak iránymutatóvá, és persze maga a lista sem manipulált. Miért is lenne, ha a Gallup valóban azt szeretné tudni, hogy mit gondolnak az emberek? Ezzel szemben nálunk hat témakörből három a bevándorlásra vonatkozik, egy olyan tematikára, mely örülhetne, ha hatodiknak becsúszhatna egy Gallupos technikával.
A második a kérdések megfogalmazása. Nem kellene ennek akkora feneket keríteni, mint egy népszavazásos mondatnál, de azért szakmailag jóknak kellene lenniük. Egy kérdésben nem lehet kettő, melyben ráadásul az elsőre adandó felelt nem lehet más, csak amit a kérdező akar. (Egészen elképesztő szakmai hibát vét a Századvég a CEU-s ügy kapcsán, melyet jól elemeznek itt.) Olyasmit nem érdemes kérdezni, hogy szeretné-e, ha csökkentenék a rezsijét, mert erre mindenki azt feleli, hogy igen. Vagyis az ilyen típusú kérdések azért nem jók, mert egyfelől az egyéni érdekekre fókuszál a közösségi helyett, és az egyéni érdekek ezekben a témákban könnyen beláthatóan kollektív katasztrófát okoznak. (A modern játékelméleti kísérletek jól mutatják a láthatatlan kéz elmélet tévedését.) Másrészt azért sem jók, mert nem lesz szórásuk. Ha egy kérdésre mindenki ugyanazt feleli, akkor azt a kérdést kár volt feltenni. Ez néha nem látható előre, de például a rezsicsökkentés eltörlésére vonatkozó első kérdésnél borítékolható, különösen azért, mert az alternatíva a nagyvállalatokra bízás, ami elég ijesztő. Csak kevesen fognak olyan bonyolult érvelésbe, mint például Schilling Árpád, aki szerint nem a rezsit kell csökkenteni, hanem a szegényeknek kell biztosítani, hogy ne fagyjanak meg.
Tényleg, mennyivel izgalmasabb kérdés volna az, hogy annak fejében, hogy az állam mindenkinek biztosítja, hogy ne fagyjon meg szigorúan büntethetné azokat, akik ennek ellenére műanyagot meg rákkeltő festett fákat égetnek a kályhájukban. A jó kérdés lehet nem is Brüsszelt állítaná célkeresztbe, hanem a hazai erőforrások elosztására adna törvényhozói feladatot.
A jó kérdés közösségcentrikus. Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy a gonoszság, a féltékenység, a félelem számos jó elképzelést megakasztana, ám a manipulatív kérdések eleve elutasításra kerülnek, ha felismerszik a manipulatív szándék. S nagyon úgy tűnik, hogy ennek az útnak a végére értünk.
Egy régebbi konzultációs kérdőív azzal a formával íródott, hogy
vannak, akik úgy gondolják …, mások pedig úgy, hogy…
A forma alkalmazható, kivéve akkor, ha mindig az első verzió a pozitív, a második pedig negatív. Nemcsak arról van szó, hogy a pólusokat keverni kell, de arról is, hogy a kérdező ne sugallja, hogy az egyik típusba a rendesek tartoznak, a másikba viszont a kérdező által megvetettek. Egészen komoly hibának számít az a kérdezés, amelyik dallama úgy néz ki, hogy vannak a rendesek, akik szerint… és vannak a rohadékok, akik pedig… Ezek után az „Ön mit gondol?” álságossága miatt agresszivitást generálhat annál a polgárnál, aki átlát a kérdezéstechnikán.
Sokkal könnyebb elkészíteni egy szakmailag rossz kérdőívet, mint egy jót. Egy társadalmi konzultációt végző kérdőív eleve nem indulhat úgy, hogy „Állítsuk meg Brüsszelt!”, mert ez maga is kérdés kell legyen. A kérdezés nem keverhető össze az állítással. Vagy kíváncsi a kormányzat az állampolgárára vagy nem, de úgy nem viselkedhet mintha kíváncsi volna rá közben pedig dehogy. A propaganda nem ördögtől való, de nem a konzultáció kérdőívére való. A nemzeti konzultációnkat kitalálók ezt nem így látják, ők a kérdőív segítségével támogatást gyűjtenek, erre is szólít fel minket a levél. Egy szociológus nem tehet ilyet, sőt, egy magára valamit adó közvélemény-kutató cég ismeri az alapvető morális szempontokat, a politika viszont közvélemény-kutatás ruhájában inzultál.
Mióta Schilling Árpád alsógatyás gumipapucsos-zoknis videója megjelent, majdnem, hogy okafogyottá vált a cikkem megírása. Számos kérdést a rendező tartalmilag cáfol, miközben a nézőben nem a tartalom rögzül, hanem a képi környezet. Egy ideális demokráciában – vagy csak egy olyanban, ahol a szociológusok érdekmentesen és tisztességesen dolgozhatnának – a kérdések nem váltanának ki dühöt. Ám ha a kérdőív eleve tendenciózus, hemzseg a hibáktól, a témakiválasztástól kezdve a műfaj eltévesztéséig (nem kérdez, hanem állít), akkor tiszteletet sem várhat el a válaszadótól, és ha mást nem is dekódol a néző a Schilling-videóból azt az egyet biztosan, hogy most került egyensúlyba a világ.
Végezetül hadd említsek olyan példákat, amelyekben a konzultáció hatalom és társadalom közt valódi. A konzultálás nem önmagában érték, mert tudatlan emberek üvöltözése nem az. Épp ezért bár a technológiai lehetőségek megnyíltak, hiszen okostelefonja mindenkinek van, a szavazásokat lehetne úgy kontrollálni, hogy a témakörrel kapcsolatban a szavazónak felugrana néhány kérdés, és azok tényekre vonatkoznának. Bizonyos százalékban meg kell tudni oldani a tesztet, hogy aztán a kérdőív attitűdkérdésére valaki válaszolhasson. (Amiképp vezetni nem vezethet az, aki nem tudja megoldani a kresszt, úgy az ország vezetésébe se akarjon beleszólni.) Ha például a nemzeti konzultációba belekerülhetett volna Paks2 – ami tematikailag beleférhetne a magyarok jövőjét meghatározó hat legfontosabb témakörbe -, akkor is az erről véleményt formálóktól elvárható, hogy tudjanak még megoldatlan kérdésekről (elhasznált fűtőelemek konfliktusáról, az előállított energia árkockázatáról stb.). Számtalan alapkérdést lehet variálni, melyekre ha valaki nagy többségében tényszerű választ tud adni, akkor részese lehet a konzultációnak.
Visszautalva első írásunkra a konzultációk a legfontosabb kérdéseknél nem válthatják ki a közvélemény-kutatást vagy a népszavazást, viszont épp magát a társadalmat készítik fel, a nyilvánosságnak segítenek, vagy már korai szakaszában megóvják a politikusokat a tévedésektől. Viszont ha épp ezekkel akarják legitimálni a politikusok a szándékaikat, akkor fordítva ülnek a lovon.
Ha a dilemma mondjuk az, hogy nyitva legyenek-e a boltok, akkor jó ha akad egy olyan mondjuk kétezer fős mindig rendelkezésre álló önkéntes társaság, akik közt ezt az ötlet felmerülése után azonnal meg lehet kérdezni, mint ahogy bármi más politikai ötletet is. Az önkéntes társaság viszont nem reprezentatív, csak tájékoztató jellegű lehet a visszajelzésük. Ez felgyorsítja a dolgokat, lehet rögtön látszik ki se kell terjeszteni az érintettekre, nem kell fókuszcsoportokat szervezni, pláne nem drága közvélemény-kutatást, vagy még drágább népszavazást.
A fenti példa már nem kitaláció, mert ezt a módszert – sőt azt hiszem a téma is stimmel – alkalmazza rendszeresen egy holland nagyváros, Almere. Ami pedig az ötletek felmerülését illeti, nem igazságos és nem is életszerű, hogy csak a politikusoknak lehetnek ötleteik. Ugyanebben a városban, ha 50 fő közösen beterjeszt egy javaslatot, akkor arról kötelező tárgyalni, ha 150 fő aláírása gyűlik össze, akkor döntést is kell hoznia a testületnek.
A közvetlen demokrácia lehetőségeit még csak keresgéli a mi civilizációnk. Egyvalami azonban biztosan nem működik, az, ami nem is nemzeti, és nem is konzultáció, mert a kérdések valójában tendenciózus állítások. Lesznek a jövőben nemzeti konzultációk a fejlett demokráciákban, de azok nem papíralapúak lesznek, hanem elektronikusak. A jelenlegi magyar kormány legitimációs célra használja az általa nemzeti konzultációnak nevezett eljárást, pedig ez arra nem alkalmazható. Legitimációs célra vagy valódi konzultációs eljárásmenetek, vagy a népszavazás a használható.
