Igaza van Deutschnak Enyedi kapcsán, de egy valamivel nem számolt

Már épp felhergeltem volna magam, amikor Enyedi Ildikó lehűtött, hogy nem szeretne azzal foglalkozni, milyen az ország, és nem szeretne ebből nyilatkozatcsörtét, mert nem ez a lényeges: az ő filmje jobb- és baloldaliaknak egyaránt készült. Amúgy Deutsch Tamás nem véletlenül kapta fel a vizet, mert ő, ugye, a kormány harcos védelmezője, akinek jogosak azok a szempontjai, hogy ez idő tájt jutott végre munkához és lehetőséghez Enyedi.

Ezzel a dolgot itt valóban le is lehetne zárni, mindenki elmondta a véleményét, mindenki megbánta a korábbiakat, Enyedi a saját nyilatkozatát épp úgy, mint Deutsch a magáét. Elegánsan visszavonulót fújt a rendező, és elegánsan nem feszegeti tovább a kérdést a politikus. (Noha, persze sejtjük, hogy mindkettő igaznak tartja, amit mondott, mert hogy igaz is.)

Aki viszont – mint jómagam is – pusztán elemzői távolságtartással szeret írni mindarról, ami országos közügy, az talán nem árt azzal, ha még ezek után is felhívja a figyelmet, hogy nem először látjuk ezt a forgatókönyvet.

Akadnak mostanában nemzetközi sikereket elért alkotók, akik dicsőséget hoznak, és akik mögé felsorakozik a hatalom, mire ők tesznek valami kijelentést, mert hisz a nemzetközi figyelem kötelezi is az embert.

De a történet nemcsak eddig jár rugóra, hanem ezután is. Konfliktus keletkezik, és szemben a régebbi kormányokkal – amelyek nem tettek ilyenkor semmit -, a mostani nem hagyja annyiban a dolgot.

Más is megfigyelte már ezt a jelenséget, az egyik kommentelő például azt írja, hogy:

Nagyon utálom már, hogy a kitüntettek mind nyavalyognak.

A fordulópont pedig ez után következik. A „nyavalygó” valamiképp visszavonulót fúj, sőt, aztán kiegyezik, és az elit megint boldog. Mi persze nem értjük, mi van. Nekem Kertész Imre jut eszembe, de biztos van, aki inkább Konrád Györgyre asszociál.

Esterházy arisztokratikus elitizmussal kezelte ezeket a kérdéseket. Bár sose alkudott meg, valahol megfogalmazta, hogy van az a szint, ahová nem hajlamos lemenni. Mások kivonulnak, mint Sándor Mária, a feketeruhás, megint mások kooptálódnak, mert az ember mérlegelő lény, mi a költsége, mi a haszna bármilyen küzdelemnek. Háborút is akkor indítanak az országok, ha azt hiszik, megnyerik. Keveseknek van annyi puskapor a zsebében, mint Fischer Ivánnak, mert nem elég nemzetközileg ismertnek lenni, a hazai pályán is meg kell tudni mozgatni tömegeket, és a megfelelő habitussal is rendelkezni kell. Ha csak az egyik is hiányzik, akkor a dolog nem megy, nem mehet. Nem véletlen, hogy oly sokan belekerülnek abba a bizonyos forgatókönyvbe, és így a dolog rugóra jár.

Persze minden eset nyilván más. Konrádot, aki úgy vélte, hogy az iszlám menekültáradattal szemben valóban a kerítés a megoldás, épp a maga elképzeléseihez való ragaszkodás szakította ki a falkagondolkodásból, és vált emiatt magányossá.

Pedig egy kormányt tényleg nem lehet megítélni úgy, ha minden tettét elítéljük csak azért, mert ők teszik, és a szent cél a megbuktatásuk. Ez a politikusok mantrája, de az értelmiségnek kívül kéne tudnia maradni ezen a logikán.

S a Fidesz, noha politikusok közössége, pontosan ebbe a hibába nem esik. Nem akar elpusztítani mindent, ami nem az ő szája íze szerint megy, ha máskülönben akad benne érték. Persze, szíve szerint lecserélné az egész hazai elitet, s tesz is rá kísérletet. Azaz a két politikai tábor közti stratégiai játékban talán épp ez a legfontosabb különbség. Az egyik kitaszítja magából a konrádokat, csak mert nem a csoportszolidaritás, a saját táborhoz való ragaszkodás mozgatja, míg a másik hajlamos néha kilépni ebből a logikából, és Kerényi Imre nagyvonalúságával javasolja a másik oldalnak, hogy

ne legyetek annyira szomorúak, csináljatok inkább egy pártot!

A győztesek nagyvonalúságát már láthattuk a liberális-szocialista kormányzások idején is. Ők azt mondták: kiegyensúlyozatlan a médiapiac? Kiegyensúlyozatlan a reklámpiac? Csináljatok jó médiumokat kedves konzervatívok! Úgy tűnik, ez a nyájasság a fent lévők kegyetlensége és cinikussága.

S persze egyáltalán nincs ez így jól, mert nem igazságos. Nem igazságos az sem, hogy az értelmiség rövid úton feladja, fel kell, hogy adja, mert épp értelmiségi létezésében szűnik meg, ha társadalmi elkötelezettségének tudatában szólal meg.

Ki gondolta volna, hogy az értelmiség útja nemhogy az osztályhatalomhoz nem vezet (ld. Szelényi Iván könyvét), hanem épp ellenkezőleg, az értelmiség belekényszeríthetővé válik a csoportgondolkodásba, és különösképp kiszolgáltatottá válik a mindenkori hatalomnak.

Igaza van Deutschnak, akik több lehetőséget kaptak most, miért nem hálásak? Miért nem örülnek, hogy egyáltalán dolgozhatnak? Mi a fenét akarnak még? Van azonban egy szociálpszichológiai jelenség, mely úgy szól, hogy

legjobban a jótevőiket tudják gyűlölni az emberek. Az ellenségeiket inkább elviselik.