Hallod, figyu, a vérző szír kisfiú megvan, ugye? Naná, hogy megvan, ezzel van tele az internet. Oké, akkor most gondolj vissza az elmúlt egy-két évre: mutass egy híres fotót, amit megjegyeztél! Tudod, vannak ezek az “ikonikus” képek, amelyek egy-egy egyszerű jelenettel, egy-két szereplővel elmesélnek egy Nagyon Fontos Történelmi Eseményt, és amelyekkel mindenféle “képek, amelyek megváltoztatták a világot” bestof-könyvet megtöltöttek már az utóbbi évtizedekben. Ne csináld már, csak eszedbe jut legalább egy!
Semmi? Nem baj. Nekem sem jut eszembe.
Ja, de, egy mégis: szintén szír kisfiú van rajta, csak éppen halott, a tenger sodorta partra, a fotón épp a homokban fekszik, arccal lefele, egy török rendőr nézi éppen egykedvűen. Az is amatőr kép volt, látszott is rajta, mégis, a több ezer, a háborúról és a menekültválságról készült profi hírfotóból, amelyek sokkal többet elárultak arról, mi folyik ott (itt), ez maradt meg.
Nincs ezzel baj, ilyen a világ, vége a Nagy Képek időszakának, a fotók nem döntenek el háborúkat és választásokat többé, mint a Tiananmen téren a tankok útját elálló férfi, vagy a felfegyverzett katonákat virággal váró hippi lány. Elég kétszer kinyitni a Facebookot, több kép és videó (médiaszociológusul: vizuális inger) ömlik az arcodba, mint tíz-húsz éve egy hét alatt, arányaiban ennyivel kevesebb időt és energiát is szánsz rájuk, a leggyönyörűbb tájakat és a legszörnyűbb hírképeket is csak akkor nézed másfél másodpercnél tovább, ha lenyűgöző drónvideóként vagy mémként tálalják, ha tetszik, megy a lájk, ha nagyon tetszik, osztod.
A baj inkább azzal van, hogy halott és sebesült kisgyerekek telibefotói kellenek ahhoz, hogy legalább egy leheletnyi empátiát érezz a háború áldozatai iránt. Amely empátia természetesen legfeljebb addig tart, amíg ezek az áldozatok menekültként ide nem érkeznek, hiszen ekkor már nem a véres homlokot, a poros arcra csíkot húzó könnyet látod, hanem – a kormány aljas propagandáját idézve – a követelőzést, balhézást, együttműködni nem akarást, a munkánk elvételét, a “nőink” meggyalázását, a no-go zonákba gettósodást és a többi kétbites hazugságot.
A baj továbbá azzal van, hogy elhiszed, hogy ránézel a kisfiúra, főleg az arcára, főleg a szemébe (régi fotósközhely, hogy a tekintet nagyon fontos, ott van benne az egész élet, az összes szörnyűség egy villanásba sűrítve, erre egész életművek épülnek, például a bullshitfotózás nagymesteréé, Steve McCurryé), és elhiszed, hogy tényleg okosabb lettél. Mondok valamit, nem fog tetszeni: ez a kép nem szimbólum, nincs benne elrejtve semmi tudás, nem váltja ki a tájékozódást és főleg nem változtat semmin,
ennyi és nem több. Persze, hogy zabálod, persze, hogy osztod: magatehetetlen, sérült embereket és gyerekeket (hát még magatehetetlen, sérült gyerekek) kontextus nélkül, helyzetüket kihasználva, a lehető legközelebbről fotózni, majd ezeket a fotókat “döbbenetes”, “ikonikus”, “szimbolikus” képként terjeszteni olcsó, hatásvadász húzás, amely a felismerhetetlenségig leegyszerűsíti azt, hogy mit jelent háborúban élni, és amely elhiteti veled, hogy máris tettél valamit, ha ránézel és egy kicsit rosszul érzed magad. Főleg, ha előtted tízezrek lájkolták és ezrek osztották.
Most először, mióta lemásztunk a fáról, pár másodperc alatt hozzáférhető a világ összes tudása, mi pedig tompábbak és butábbak vagyunk mint valaha. A kisfiún nem segíthetsz, de ezen talán igen.
