Mondanék én dicshimnuszt is Orbánról, esküszöm, nem esne nehezemre, de mit tegyek, minden napra jut valami, ami miatt visszahőkölök, és csak jár az agyam, gondolkodom, mi tette ilyenné ezt a jóagyú, tehetséges embert? És közben Cseh Tamás egyik legszebb dalát dúdolom… Dúdolom, és egyre inkább úgy érzem, ezt a mély érzelmekkel telt szöveget nem is Bereményi Géza írta, hanem maga Orbán Viktor…
Minap láttam Vona Gábor és Orbán Viktor parlamenti „pengeváltását”, és ha nem is dobtam egy hátast, de lementem hídba… Nem, nem attól, amit Vona kérdezett, nem attól, amivel a kormányfőt a Jobbik és Novák Előd szembesítette, szembesíteni próbálta, hanem attól, ahogy ezt a miniszterelnök kezelte. Vonáék mindkét kérdése manapság szinte evidencia: el tud-e számolni Orbán a vagyonával, és Mészáros Lőrinc strómanja-e Orbánnak? Meg hát Andy Vajna TV2-re költött (köz)pénzének kérdése. Egyenes beszéd, „bátor” kérdés, de kijelentésként érdekesebb, izgalmasabb, megkockáztatom: igazabb lehetett volna.
Volt időm, így aztán elsőre és a híradó ismétlésében is figyeltem az Orbán mögött faarccal asszisztáló háttérembereket, az arcukat, azt, ahogy a szemük se rebbent. Se a kérdések hallatán, se a kormányfő válaszait hallva. Még csak komolyabb érdeklődést sem mutattak, mintha a legtermészetesebb volna, hogy az országgyűlés díszes termében terítékre kerül főnökük hihetetlen (és nagyon is hihető) meggazdagodása. Úgy is mondhatnám. Nem érte őket váratlanul. Még csak el sem gondolkodtak a dolgon, egyetlen reakciójuk sem volt, mintha a legtermészetesebb lenne, hogy erről kérdeznek a jobbikosok. Igen, tudjuk, ez egy „jogos fölvetés”, a mi agyunkban is megfordult már, vagy például, hogy azt a mindenit, ilyen is lehet? A Lőrinc egy stróman? Nem, semmi, Gulyás keze az arca előtt összefonva. Rezzenés nélküli arcok, Németh Szilárdé legfőképp, a szeme sarkában ott bujkált: a főnök majd kiosztja ezeket a szélsőjobbos nagy igazmondókat, kapnak a képükbe, könnyű préda a pártjuk, nem szívlelik őket se balról, se középről, mi meg kiváltképp.
Aztán figyeltem a szorgosan jegyzetelő miniszterelnököt, aki ugyancsak furcsán viselkedett, még a jegyzetelés is egyfajta bujkálás volt, lehajtott fej, nem látszik a szem, az arc, az arcizmok rezdülése. Aztán a „magabiztos” válaszok, tulajdonképpen nem csak válaszok, inkább kérdések, pedig, ahogy Vona mondta, ebben a fölállásban ő a kérdező, és a kormányfő az, aki válaszol, akinek válaszolnia kellene, nem elmaszatolva a dolgot, hanem egyértelművé téve. Bizony, ahogy Esterházy Péter írta a Hamonia Caelestis-ben: „…kutyanehéz, felség, úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot…”
Itt jegyzem meg: kifejezetten örülök, hogy Orbán végképp a múltnak akarta (akarja) adni mindazt, amiből mi is besokkoltunk: a szocializmus építését, a kommunizmus vízióját, a ránk telepedő és életünket letipró kommunistákat, mindent, ami rossz volt nekünk a múlt rendszerben. Helyes. Egyetértek. Ha bármelyikünket megkérdeznek, mondjuk, 1984-ben, hogy egyetértünk-e ezzel a törekvéssel és céllal, tuti, hogy bólintunk, és mellé állunk, mint ahogy álltunk is, sőt az az igazság, hogy akkor az a Viktor állt mellénk, akik már évek óta morogtunk. Ami nem tölt el örömmel, hogy „azok” helyett gnóm gólemmé nőttek „ezek”, élükön a kormányfővel. Ami még fájóbbá teszi ezt a tendenciát: „azok” egykor titokban, lefojtva művelték mindazt, amit most a szemünk láttára, a képünkbe vágva nyomnak „ezek.” Akkor a „népinek” nevezett „demokráciában” kényszerültünk kussolni, vagy mértékletesen szövegelni, sorok közé írni, vagy ha nem is a nagy nyilvánosság, de ahol csak lehetett, akár ezrek előtt kimondani, amit gondolunk. Most „illiberálisnak” kikiáltott „demokráciában” jártatjuk a szánkat, úgy fest, eredménytelenül. Ezt tette Vona és Novák, a Jobbik is, amikor a kormányfőt kérdezték, hiába. A pedagógusok se jártak jobban: hiába demonstráltak (-tunk), Orbán nevetségesnek találta, hogy őt bocsánatkérésre szólították föl.
Nem mellesleg: elég látni és hallani néhány tőlünk nyugatabbra szocializálódott politikust, hogy lássuk a különbséget.
Tessék egyszerre nézni az angol miniszterelnök bármely megszólalását, és mondjuk, a mi rezsibiztos Szilárdunk szövegelését és arcát. Ó, ha a különbséget zongorázni tudnám!…
Ne jó, nem szaporítom tovább a szót, vissza a Jobbik interpellálóinak válaszoló kormányfőhöz! Ahogy föntebb írtam: Cseh Tamást dúdoltam, sőt, immár daloltam is, és tényleg úgy éreztem, ezt Orbán írta:
„Belőlem valaki útra vált / Útra a jobbik részem / Kiment belőlem, itt hagyott / Csak úgy észrevétlen… / Félre se néztem, annyi volt / Csak annyi volt, egy szót se szólt / Hirtelen elment, itt hagyott / Valaki útra vált, a jobbik részem / Belőlem valaki útra vált / És én utána néztem / Jól van hát, menjen, tűnjön el / Az én jobbik részem / Először úgy tűnt, semmi sem / Változott azzal, hogy hirtelen / Fogta magát a hűtelen / S útra vált belőlem a jobbik részem / Az én jobbik részem…
Azóta járom nélküle / A végtelen világot / S valahogy mindent nélküle / Más színben látok / Hosszasan nyújtózik minden út / Valahogy nincsen semmi úgy / Minden szó mástól eltanult / Mióta útra vált a jobbik részem…
Győzni sincs kedvem nélküle / Énekelni sincsen / Szórakozottan szórom el / Sok nagy régi kincsem / Talán egy nő volt, tán gyerek / Aki belőlem elveszett / Elvitte minden kedvemet / Magával hűtlen, ringyó jobbik részem / Az én Jobbik részem…
Arcomba vág, úgy ébredek / A fény az izzadt ágyban / Ténfergek, csavargok nélküle / Tán erre vártam / Mit se kell már itt féltenem / Tán erre vártam, ez jó nekem / Kicsusszant belőlem hirtelen / A kígyó-hűtlen, kígyó jobbik részem / Az én jobbik részem / Keshedt, vigyorgó arc tekint / Rám a rossz tükörből / Tompák a szagok, máz a szín / És a csend csörömpöl…
Félre se néztem, annyi volt / Elment belőlem, itt hagyott / Magával vitte, nincs titok / Nincs titok, útra vált a jobbik részem / Nincs titok, útra vált a jobbik részem / Nincs titkom, mióta útra vált a jobbik részem / Én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok / Én már nem leszek másik / Matatni szeretek, álmodok / Egész kipusztulásig / Azért van csak, mert itt hagyott / Mit is mondhatnék, nincs titok / Magával vitte itt hagyott / Valaki útra vált a jobbik részem / Az én jobbik részem…”
