Nem tudtam, mi hiányzik nekem, vérbeli agnosztikusnak a teljes boldogsághoz, amit országom fejlődésének látványa és megélése biztosít számomra (mert az én bőrömön is csattan az illiberális karikásostor és az én kis micsodámmal is verdesik a csalánt). Minap jött a hír, mint az angyali üdvözlet, hogy 2020-ban – btw ponmikor bezáródnak az uniós pénzcsapok, de legalább lesz helyette nekünk lelki táplálékunk -, hogy Magyarországon lesz a következő Eucharisztikus világkongresszus. Hálaadás, ευχαριστία, tetszik tudni, a szertartás, amikor Jézusnak azokat a (gyaur fülnek oltári furi, kicsit kannibálos és szexi konnotációjú) szavait idézik a papok, hogy Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad. Well, déjà vu. Ezt már láttam. Az előző magyar Eucharisztikus Kongresszust (1938) is megelőzte az egymás elleni harcokkal elfoglalt baloldal válsága, a liberalizmus térvesztése, a demokrácia leértékelődése, a szoftabb (Piłsudski, Horthy) és a hardcore (Adolf, Benito) diktatúrák előretörése és a nacionalizmusok felerősödése.
És ne feledjétek, barátaim az Úrban, hogy Eucharisztikus Kongresszus nálunk az utolsó békeévben szokott lenni.
