Az előző Fidesz-ciklusra úgy emlékszünk – már most, nem kell ehhez történelmi távlat –, mint arra az időszakra, amelyben kérlelhetetlenül szüremkedett vissza az életünkbe a szocializmus. Centralizált oktatás, centralizált művészet, centralizált pénzosztás, papíron minden egyre jobb, a papír mögött semmi sem: Magyarország a Fidesz alatt sokkal szocialistább lett, mint a rendszerváltás óta bármelyik elvileg baloldali kormány alatt. Ezen kár is vitázni.
A mostani Fidesz-ciklusra pedig úgy emlékszünk majd, mint amelyik már titkolni sem próbálta, hogy mi van. Oké, a szegénységet némi kreatív statisztika-fazonírozással egyszerűen eltűntették, de ettől eltekintve minden társadalmi kérdésre két válaszuk van:
- Gyurcsány!
- Igen, tudjuk, és akkor mi van?!
A női-férfi egyenjogúság (csak a rend kedvéért pár kapcsolódó hashtag, amit gyűlölnek a fideszesek: #feminizmus, #gender) témája pont ilyen. Nem lobogtatnak reménykeltő statisztikákat, teljesített kvótákat, aláírt nemzetközi egyezményeket. Nem hazudják, hogy egyre jobb magyar nőnek lenni a munkaerőpiacon, nem ígérgetik, hogy kérdőre vonják a „játékosan” a nők seggére csapkodó, „kedveskedve” poénkodó („De ki vagyunk csípve, Julikám, csak nem randi? Mmm, lennék a szerencsés helyében, hogy mást ne mondjak!”) kollégákat, vagy azokat a főnököket, akik már az állásinterjún aláíratnák, hogy öt évig nincs gyerek, illetve a nőket csak bukszaként emlegetik.
A Fidesz felsővezetése megveti a nőket, akárcsak kulturális és mindenféle holdudvara. Gyáván és elvtelenül vetik meg a nőket, nagy, üres szavak mögé bújva, mint az anyaság szentsége, az igazi önmegvalósítás, a kiteljesedés, a női princípium, vagy – ahogy Orbán a fentiekhez képest szinte üdítően földhözragadtan fogalmaz – az asszonyok dolga. (Mint a főzés meg a sírás.) Ezeket a hervasztóan modoros paneleket persze kizárólag férfiaktól halljuk, meg esetleg a patkó jobb oldalán ülő egy-két nőtől, ha nagyritkán felszólalnak.
A Fidesz szerint a jó magyar nő legalább kétgyerekes anya, aki otthon tesz-vesz. Nem is titkolják, hogy így gondolják. Büszkék rá. Minden pont olyan rossz, mint az előző ciklusban, csak egy kicsit őszintébben rossz.
Meggyőzni őket úgysem tudjuk, sem sajtóközleményekkel, sem mémekkel, sem ilyen cikkekkel, mint ez. Az ilyesmi legfeljebb a mi lelkünket masszírozza, a nők helyzetét nem. Az egyetlen választásunk, hogy foglalkozunk-e a Fidesz-felsővezetéssel vagy sem. Kövér László szavai, amelyekkel munka, ötletelés, vállalkozás helyett unokaszülésre kárhoztatná a nőket, nagyon sok magyar férfi kimondott vagy kimondatlan szavai (talán jobb is, hogy nincs statisztikánk arról, hogy hányan gondolják így), ami egyrészt lehangoló, másrészt remek ürügy arra, hogy annyira vegyük komolyan az egészet, mint a kokainista menedzsert, aki azzal macsóskodik az öltözőben, hogy a nyáron nagyon sok pénzért végigdugta Thaiföldet. Semennyire.
Igen, tudom: csakhogy Kövér László az országgyűlés elnöke, e minőségében pedig reprezentálja a nemzetet, szavainak mégiscsak súlya van, vagy valami ilyesmi. Nekem erre az érvre mindig ugyanaz jut eszembe:
És akkor mi van?
Férfiként sem nehéz belátni, hogy magyar nőnek lenni nagyon nehéz. Megértek mindenkit – már amennyire ezt pénisszel a lábam között megérthetem –, aki felháborodott Kövér, Ákos és a többi seggfej szavain. Az egyetlen értelmes ötlet, ami erre eszembe jut, az a következő: tessék akként gondolni a Fidesz-kongresszusra, meg úgy általában a Fideszre, ami.
Nem nagy ötlet, tudom, de azért van, akinek most egy kicsit mégis könnyebb, remélem.
