Nem az étek a vétek, hanem épp az a gondolat, hogy az evést összekapcsoljuk a bűntudattal. A szópáros amúgy több fogyókúrás gurunk kampányában feltűnt már, és nekem igen különös, hogy jó kinézetünk felkent papjai számára nem világos, hogy ezzel nemhogy javítanának a helyzeten, hanem még több súlyproblémával küszködőt sodornak a kétségbeesés és a sikertelen fogyás felé.
Nem kérdés, hogy amúgy is a keresztény bűntudat kultúrájában élünk, de az, hogy mindez kivetült a táplálkozásra is, szerintem nagyban köszönhető a diétabiznisz figuráinak. Persze ők csak meglovagolták a régóta kialakult érzelmeket, hiszen mióta hivatalosan csak és kizárólag az néz ki jól, és az sugallja az egészség képét, aki sovány, e gondolatok miatt már legtöbbünkben kialakult, hogy cukrászdába menni, nagyobb adag vacsorát befalni bűnös élvezet. Minek „jutalma” a zsírpárna és a köznevetség.
A rossz beidegződéseknek persze alaposan megágyaz, hogy sokan a kisgyereküket étellel jutalmazzák, úgymint „Ha jól viselkedsz, kapsz egy finom csokit” vagy „Ha megeszed a spenótot, akkor ehetsz chipset”. Kialakul így egyfajta beidegződés, ami a finomságokat összeköti azzal az érzéssel, hogy azokat valamiféleképp kiérdemeljük. Meredek párhuzam, de az állatokat a cirkuszban is így idomítják: még a legvadabb medvét is rá lehet venni, hogy édességért piruettezzen… Ráadásul többek között emiatt fejlődik ki bennünk, hogy az ételhez érzelmileg kezdünk kötődni, már egészen kicsi korunkban.
És akkor még be sem lépett az életünkbe a fogyókúraipar! Ahol a nyalánkságok (meg úgy általában minden, ami a táplálkozáshoz kötődik) hirtelen stresszforrássá alakulnak. Bizonyított tény, hogy sok túlsúlyos, aki diétázni kezd, mély érzelmi válságba kerül emiatt. Amire vágyna, amivel szívesen kényeztetné magát, az tilos, az úgynevezett egészséges ételek pedig nem okoznak hasonló ízélményt,
Kettős érzelmekkel vágnak tehát a legtöbben az önsanyargatásba (érezzük ugye, hogy már a szó is milyen borzalmas!): egyfelől bűntudatuk van, mert ilyen állapotba kerültek és mert még mindig nehezen mondanak le a túlevésről, másfelől a bűntudatuk csökkentését csak azzal tudják elérni, hogy titokban még többet esznek. Kiegészülhet ez még azzal a remek érzéssel, hogy többeket már akkor is uralja a lelkiismeret-furdalás, ha nem esznek egy ideig, mert ismerik az út végét, a titkos örömzabálást.
Ráadásul aki bűntudatosan viszonyul a táplálékhoz, valóban ördögi örvénybe kerül. Fogyókúrával ideig-óráig le tudja küzdeni „bűnös szenvedélyét”, hogy aztán kettőzött erővel essen vissza. A „(v)étkezz egészségen”-hez hasonló üzenetek mélyítik a szakadékot, hiszen azt mondják, hogy ennek és ennek a cégnek a termékeivel és módszereivel úgy tudunk bűnözni, hogy nem bűnözünk, és ezzel örökre hozzáláncolják az evés képét a tiltott gyümölcséhez. Ami meg persze mindig édesebb. Akármit veszünk magunkhoz, úgy érezzük a végén, hogy tessék, megint hibáztunk, és innen már egyenes az út mindenféle egyéb járulékos táplálkozási és lelki zavarokhoz. Már csak azt kell eldöntenünk, akarunk-e olyan cég hizlalóivá válni, amelyik épp erre apellál…
