Ma már nem is csörögtem rá a hír után, hogy országunk is rajta van a fenyegetettek listáján. Ő megint elintézett volna annyival, hogy így nem lehet élni, és különben is, annyi veszély leselkedik ránk ezen kívül is, legyek szíves és azokba is őrüljek bele, ha már.
Most magyarázzam, hogy igen, bármikor ráeshet egy tégla a fejemre, a véletlent sosem lehet kikapcsolni, és ebbe nem tudok belecsavarodni, de abba a gondolatba igen, hogy mondjuk, egy lövöldözés közben halok meg egy koncerten, vagy valamelyik barátomat szedik le egy szép vacsora közben, vagy munkahelyre menet, a metrón. És nem a véletlen szerencsétlen összjátéka miatt, hanem előre megfontoltan, pusztán a gyűlölet okán.
Sosem hittem volna, hogy engem is megfertőz a félelem. Illetve hogy ilyen mértékben. Mert eddig is nagyon, zsigerekig megrázott egy-egy terrorcselekmény, és utána nemigen volt kedvem az adott országba látogatni. Aztán persze minden visszaállt a szokott mederbe: elutaztam Londonba, Párizsba. És nem rettegtem.
Folyamatosan a kint élő barátaim járnak a fejemben, és nagyon sajnálom, hogy minden napjukat átszövi az, hogy tényleg bármi, bárhol, bármikor megtörténhet. És sajnos itthon is elkezdett ez a hangulat uralkodni. Egy ismerősöm azt mondta, képtelen nyilvános helyekre menni. Megpróbálta, színházba ment, de amikor egy néző késve érkezett, és kinyílt az oldalajtó, olyan gyomorgörcsöt kapott, hogy képtelen volt a darabra koncentrálni.
Másik barátom nem tud a metróra felszállni. Mesélte, hogy előző héten a kisföldalattin csak páran voltak, ő a Hősök terére tartott. A Bajcsinál felszállt egy arab férfi, aki szerinte furán, idegesen, feszülten viselkedett. Ő pedig inkább leszállt a következő megállónál, és gyalogolt, vállalva, hogy késni fog a randevújáról. És hogy a hányingerig fokozódott benne a rosszullét.
Ez persze így tarthatatlan, megmérgez mindent, hiszen nem lehet állandóan otthon ülni, kell tömegközlekedni, és igen, kell táraságba is járni. És nem lehet úgy felszabadultan nevetni, hogy fél szemmel és teljes idegekkel az ajtót lessük.
Most egyelőre elképzelhetetlennek tartom, hogy hozzászokjak. De ahhoz a gondolathoz is nehéz, hogy ne utazgathassak többé, hogy állandóan összeszűkült gyomorral nézzem a híreket. Természetes forgatókönyv, hogy a konkrét tragédiák után előbb hevesebb a félsz, aztán a mindennapokban oldódik kissé. De attól tartok, az elkövetkezendő időkben nem találunk nyugalomra. És az állandó készültség kikezdi az idegrendszert…
Megoldás persze nincsen. És ez a legrosszabb. A tehetetlenség érzése legalább olyan romboló, mint a félelemé.
