1: Ki az ellenség?
Amikor valaki arról beszél, hogy a terrorizmusért a terroristákat kell hibáztatni, akkor két dologra gondolhat. Az egyik, hogy ne beszéljünk az európai társadalmi integráció nehézségeiről, a bevándorlók beilleszkedési gondjairól, mert ezek nem hatalmaznak fel senkit sem arra, hogy gyilkoljon. Ezzel könnyű azonosulni, kell is azonosulni. Ugyanakkor valószínűleg nehéz lenne felfogni, mi és miért történik, ha nem látjuk, honnan merítheti utánpótlását a terror. A másik fajta lehetséges mögöttes tartalom az, hogy a terrorizmusért ne vádoljuk azokat, akik nem felelősek érte.
A tragikus igazsághoz tartozik, hogy a november 13-i merényletsorozat eddig azonosított több mint száz áldozata leképezi Párizs forgatagának sokszínűségét.
Az európai muszlimok között többen vannak, akiknek identitását erősen meghatározza a vallásuk, mint ahányakét a nem muszlimok körében. Ezek a vallás által meghatározott normák azonban általában nem a terrorban jutnak kifejeződésre. Az sem igaz tehát, hogy a vallási szokások nyílt gyakorlása és a terror között automatikus összefüggés állna fenn. Abba most bele sem mennék, hogy a világon élő másfél milliárd iszlám vallású embert lehet-e egységes tömbként kezelni. Ugyanez igaz a menekültekre, akik közül sokan valószínűleg tartósan Európában maradnak. Közülük sokan éppen a terrorállamok elől menekülnek. Nem kétséges, hogy elvegyülhetnek közöttük akár terroristák is, de valószínűleg igazuk van azoknak, akik szerint ezzel a potenciális gyilkosok majdhogynem a legbonyolultabb módját választanák az Európába jutásnak.
A muszlimok és a bevándorlás leghangosabb elutasítói az európai politikában gyakran szónokolnak a keresztény Európa megvédéséről. Ezzel ők is a valláshoz kapcsolódó érzelmekkel erősen átitatott közélet mellett teszik le a voksot. E radikálisan iszlámellenes politikai csoportok között vannak olyanok is, amelyek számos kérdésben hasonló nézeteket vallanak az európai muszlim lakosság többségéhez, például a nők és a melegek jogainak korlátozása, vagy a halálbüntetés újbóli bevezetése kapcsán. Hozzátehetjük, Franciaországban nemcsak a muszlim lakosság gyarapodó száma, valamint ennek nyilvánvaló szociális gondjai, elsősorban a munkanélküliség generálja a problémákat, hanem az is, hogy a köztársaság világias hagyományával nehezen fér meg a közéletbe emelt vallásgyakorlás.
A terror eredetén és a felelősek megnevezésén való rágódás nem valamiféle “ballib” szépelgés, hanem a legtisztább reálpolitika.
2: Európai felelősség
A Belgiumban, a Brüsszeli Régióban található Molenbeek neve sokadszor került összefüggésbe terrorista cselekményekkel. A belga miniszterelnök elismerte, hogy “gigantikus problémáról” van szó. Enyhén szólva nyugtalanító, hogy fegyverekkel megrakott járművek közlekedtek belga, francia, osztrák, német utakon. Eleve azzal a ténnyel sem kellene együtt élni, hogy vannak olyan szélsőséges iszlám csoportok, amelyeknek sejtjei, aktivistái léteznek és működnek az Európai Unió területén.
Van tehát felelősségük az európai vezetőknek. Nem csak az, hogy nagyon nehezen tudnak közös döntésekre jutni, hanem vélhetően a nemzetállamok vezetői is sokszor elmulasztottak meghozni a szó szoros értelmében véve életbevágó döntéseket, és ennek nem egy esetben semmi köze az unió sokat kritizált működéséhez. Igaz, sokszor úgy áll a tragikus helyzet, hogy csak a bekövetkező szörnyű tett szolgáltat tényleges bizonyítékokat, vagy csak ez világít rá olyan kapcsolatrendszerekre, amelyek alapján a korábbi szilánkos információk összeállnak.
A menekültkrízis politikai háttere is ellentmondásos. A menekültügyet korábban szabályozó európai rendelkezések és megállapodások 2015 folyamán összeomlottak a nyomás alatt. Az uniós eljárási rend lomha, lemarad az eseményektől. A válságcsúcsok sokszor az unió válságáról adnak számot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nemzetállamok önhatalmú lépései mind beváltak volna.
Az unió azért is lassú, mert több szempont egyeztetésére törekszik: biztonságot és emberséges megoldást egyidejűleg akar. Kétségtelen, hogy ezek prioritási sorrendje, egyáltalán, a definiálása a fő vitakérdés. De ha nem egydimenziós a gondolkodásunk, akkor beláthatjuk, hogy az egyszerre több fontos értéknek is megfelelő megoldás, pláne a 28 tagállam számára egyidejűleg megfelelő értelmezés megtalálása sokkal nehezebb, mint ennek vagy annak a félnek asztalt borítani. A közös megoldás közös elkötelezettségből fakadhat.
Angela Merkel jelentős eredményeket ért el októberben az unión kívüli táborok ügyében Törökországban. Ennek 3 milliárd euró volt az ára, és az, hogy a demokratikus Európa legfontosabb politikusa hátat fordított a demokráciát követelő török ellenzéknek a török választások előtt egy héttel. Európa a menekültek feltartóztatása érdekében hozzájárult Erdogan autokrata törekvéseinek érvényre jutásához. Ha valaki reálpolitikát követelt, most megkapta. Alighanem ehhez a reálpolitikához tartozik az is, hogy Merkel a táborokban maradókhoz képest jóval kisebb számú ember európai befogadására továbbra is hajlandó, máskülönben még többet kellett volna fizetnie a török elnöknek.
Ez azt a kérdést is felveti, hogy kik Európa szövetségesei? Álljon itt csak néhány példa ennek nehézségeiről. Törökország megkerülhetetlen szereplő. Ugyanakkor a török kormány esküdt ellensége azoknak a kurdoknak, akik saját államért küzdenek, egyben az Iszlám Állam ellen eredményesen harcolnak a szárazföldön. Oroszország nélkül sincs szíriai rendezés. Viszont, ha az oroszok Asszad nem iszlamista ellenzékét bombázzák, márpedig ezt teszik, akkor azzal nem gyengítik az Iszlám Államot. Ellenben löknek egyet a menekülthullámon, ami ellen majd tiltakozni fog az az európai szélsőjobboldal, amit az orosz kormány finanszíroz. Az arab tavasz nyomán sok helyütt káosz alakult ki a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Orosz és egyes európai vezetők hibáztatják az Egyesült Államokat a diktatúrák bedöntéséért – nem mintha az amerikai kormányzat nem támogatna a mai napig rettenetes rendszereket ebben a térségben is. Ugyanakkor ezek a diktatúrák hozzá is járultak ahhoz, hogy megerősödjön és radikalizálódjon az ellenzékük. Amikor pedig a megszállt Irakban az amerikaiak kitiltották a Baath párt vezetőit a közéletből, sokan közülük a terroristákhoz csatlakoztak, beszállítva nekik az irányításban szerzett tapasztalataikat. Egyik rémálmunkat öltjük a másikba.
3: A magyar horizont
Orbán Viktorénál merészebb külpolitikát talán még nem is folytatott magyar kormány. E politika alapja az a feltételezés, hogy az Európai Unió a jelenlegi formájában a végét járja. Orbán mindig is komolyan gondolta a “Nyugat alkonyát”, legalábbis abban az értelemben, hogy a liberális demokrácia által meghatározott európai demokrácia a végóráit éli. A maga részéről Orbán ehhez igyekszik tevőlegesen is hozzájárulni. Másfelől a képmutatás nagy ostorozója egyúttal olyan adottságnak tekinti Magyarország európai uniós tagságát, ami stabilitást és főként pénzt biztosít számára ahhoz, hogy keleten kalandozhasson.
Mindennek alapján nem volt meglepő mindaz, amit az újabb párizsi merénylet után három nappal mondott Orbán a parlamentben – tudniillik, hogy az európai politika kudarca vezetett a tragédiához -, mégis érdemes elidőzni néhány mondatánál.
Miközben Orbán átvette Hollande francia köztársasági elnöknek azt a tételét, miszerint a párizsi események háborús cselekménynek tekintendők, Orbán hétfői beszédében egyszer sem említette a NATO-t (amelyben, igaz, Franciaországnak speciális státusa van). Csakis az Európai Unió felelősségét hozta fel, de hogy a katonai szövetség tagjaira, köztük ránk is e háborús támadás róhat-e bármilyen kötelezettséget, arról szót sem ejtett. Igaz, Magyarország erejéhez mérten eddig is részt vett a közös NATO-akciókban, de hogy miből lesz itthon politikai kérdés, az mégsem mindegy. Márpedig a katonai beavatkozás ügyében az unió, ha akarna sem dönthetne, akármennyit szidják. Ha a magyar katonák kiküldésére sor kerülne, azt nehéz lenne összeegyeztetni azzal, amit Orbán jó ideje hangoztat, hogy a korábbi katonai beavatkozások vezettek a mostani közel-keleti krízishez.
Az az orbáni egyszeregy része, hogy a menekültválság, a bevándorlás és a terrorveszély közé egyenlőségjelet tett. Szavai szerint “bebizonyosodott”, hogy görögországi útvonalon keresztül is érkeztek terroristák Európába. Úgy látszik, nem olvasta, hogy a francia hatóságok szerint az az ember, aki októberben Görögországon keresztül érkezett az unióba és az a terrorista, akinek a holtteste mellett az erről tanúskodó okmányt megtalálták, nem ugyanaz a személy.
(Korrekció: A halott merénylő, aki mellett a sokat emlegetett útlevelet találták és a Görögországban az útlevél alapján regisztrált személy ujjlenyomata egyezik – jelen tudásunk alapján vélhetően egy létező, de már a harcokban meghalt ember személyi iratai alapján hamisították az okmányt, amellyel útnak indult és eszerint meg is érkezett Európába.)
Orbán egyébként a saját kormánya által szerzett adatokkal is ellentmondásba került. Azt állította, “nem tudjuk”, hány terrorista utazott át Magyarországon. Ha így van, akkor semmivel sem vagyunk jobbak a Molenbeekben tétlenkedő belga hatóságoknál. Ugyanis Pintér Sándor szeptemberben arról adott tájékoztatást, hogy egyetlen esetben sem indult eljárás a menekültválság idején terrorcselekmény vagy azzal összefüggő tevékenység gyanúja miatt. Eddig azt hihettük, hogy a nulla az nulla, most meg kiderül, hogy csak azt jelenti: nem tudjuk.
Orbán nincs egyedül azzal, amikor a terrorveszély mellett a közbiztonság megóvására is felhív a menekültekkel kapcsolatban, pontosan ugyanezzel érvelt Nicolas Sarkozy volt francia elnök – valószínű 2017-es elnökjelölt – a hétvégén.
Követelni a közös európai megoldást, de akadályozni annak létrejöttét, ujjal mutogatni az amerikai és európai hatalmi törekvésekre, de közben Oroszországgal, meg Törökországgal boltolni, kizárni a menekülteket, de felbőszíteni a már Európában élő milliónyi bevándorlót – ennek a politikának nem sok köze van a józan észhez, a reálpolitikához és a biztonsághoz.
