Tíz évvel az ’56-os sajnálatos események, ellenforradalom, népfölkelés és forradalom után (időnként változott, tudjuk a történetet, sőt, a történelmet) behívót kaptam, Szeged, Kossuth laktanya, műszaki alakulat, egy egész dandár, mely, ha kell, hidat ver, utat épít, aknát telepít és szed, és… igen, műszaki zárat épít, bár ez eredetileg nem tartozott a profiljába, az aknamező mindent megoldott, ki gondolta, hogy egyszer kerítést épít a magyar-osztrák határra? Gondolta a fene, ahogy a költő mondja, oszt mégis.
’65-ben, az előttünk szolgáló századok már sátrat vertek a nyugati határszél erdőiben, és megkezdték a kivándorlók (a kor szellemének megfelelően a disszidensek) elriasztására, távoltartására és kiirtására szolgáló aknák felszedését. Bajtársaim mintegy kétméteres, dárdaszerű, fémheggyel végződő bottal szurkálták-döfködték keresztül-kasul a számukra kijelölt, kétszer kétméteres területet. Ha koccant a hegy, jöhettek az tűzszerészek, akik hatástalanították a vasdarabot. Hogy hányan sebesültek és/vagy haltak meg, csak a főparancsnokok és a mentősök tudták, az ilyen esetek a bajtársak előtt titokban maradtak.
’66-ban még akadt dolguk az aknaszedőknek és a tűzszerészeknek, ám ekkor már következhetett a mi alakulatunk, az utászok és hidászok kezdtek dolgozni. Erdőirtás, hatalmas fenyőfák dőltek, dózerek, trélerek és más munkagépek dübörögtek, messze üldözve a nemes vadakat, széles sávban pusztítva el az erdőket. ’67-ben folytatódott a munka, újra letáboroztunk a balfi erdőben, és szüntelenül építettük a később vasfüggöny nevet kapott műszaki zárat. Egy sávon futott a kerítés, mellette egy széles sávban az út, melyen minden riasztásra dzsipben autóztak ki határőrök az őrsről.
A sok kis próbálkozás mellett emlékezetes, „rendkívüli” esemény is történt. A korombeliek talán még emlékeznek rá: a radarernyőt alulról „kikerülve”, a határőrség eszén túljárva repült be egy kis sportgép, mely leszállt a főútra, ahol már várták a pilótát családtagjai. Beugráltak a gépbe, fölszálltak, és mire észbe kaptak a parancsnokok, és bármit is tehettek volna a határőrök, a gép elhagyta az ország légterét. A pilóta ma is jeles személyiség: Szeremley Huba, badacsonyi borász. (Jó példa, az új kerítés sem tökéletes akadály.)
’68-ban, Balfon ért bennünket a hír, a dandár agitprop főtisztje jelentette be hebegve-habogva: „A szövetségesek átlépték a magyar-csehszlovák határt!” Aztán végigjárták a sátrakat, és begyűjtötték a kisrádióinkat, kezdetét vette a hírzárlat. Mi, öregkatonák mintegy húszan borotváltattuk kopaszra a fejünket, tiltakozásul a bevonulás ellen, kis híján futkosóra vágtak bennünket, akkor még élt az egyenruhás civil kurázsi. Ez is a mi korunk története és történelme.
Az NDK-sok előtt megnyitott kerítés, Horn Gyulástól a közelmúlt történelme, és természetesen hozzá csatolhatjuk a Berlint kettéválasztó falat is. Ebből is, abból is darabkákat vittek haza a szétvágott kerítésnek és a ledőlt falnak örvendező európaiak. Joggal és okkal gondolhatták, Európában nem lesz többé kerítés és fal, ettől kezdve nem elválasztani, hanem összehozni akarták az öreg kontinens népeit. Kíváncsi vagyok, ki lesz az a miniszterelnök, aki ezt a kerítést lebontja? Talán még Orbán? Az országház mellett már megmutatta, hogy bontani is képes. Hogy közben mennyi pénzt csellózunk el fölöslegesen, arról ne is beszéljünk.
Fotó: MTI/Kollányi Péter
Dermedten néztem a híradók tudósítását, fedeztem föl a trélereket, a dózereket, és láttam a munkájukba feledkezett katonákat. Istenem, sóhajtottam föl, mennyi mindent építhetnénk föl a kerítésre fordított brutális nagyságú összegből! Ehelyett szégyenfalat építünk drótból, ismét mi leszünk azok, akik körbe leszünk kerítve. Akkoriban szavunk se lehetett, egységes volt a szovjet szájból eredeztethető, magyarra fordított „Kuss!”, végrehajtottuk a parancsot, ki mert volna szembeszegülni. Most ott vagyunk megint, ahol a part szakad, újra eszement kerítésépítés kezdődik, igaz, ahogy hírlik, most nem (csak) katonák, hanem elítéltek, fogvatartottak fognak dolgozni. Olyanok, akiknek a munkáját semmiképpen sem akarják, nem is tudják elvenni a migránsok. Végtére is mindegy, kik építik, mostantól mindenki, aki kerítésépítésbe kezd, fogvatartott. Az állatkerti vadak is minket látnak rács mögé zárt élőlényeknek.
Pécsett a Bevándorlási Hivatal közelében lakom, esküszöm, egyetlen óriásplakát sincs a kerítésen, se az épület falán, senki sem uszít ellenük, hogy ne vedd el a magyar emberek munkáját, hogy tartsd be a törvényeinket, etc., pedig ha valahol, hát itt szembesülhetnének a mi kormányfőnk agyament ötleteivel. Pécs egyéb közterületein viszont díszelegnek az óriásplakátok. Ott, ahol bevándorlók nem, de a keményen dolgozó magyar emberek olvashatják, kizárólag magyarul, mintha eleve nekik szánták volna. Persze, nekik, tudjuk.
Mellesleg a Bajai Halfőző Fesztivált ugyancsak óriásplakátokon reklámozták, magyarul és angolul, pedig oda nem sok migráns akart menni.
Láttam a híradóban a határban vonuló menekülteket, hátukra kötött batyukkal, voltak vagy harmincan, lehangoló, erőltetett menet. Ma jöttem hazafelé, és az Alkony utcán egy ehhez hasonló csapat vonult, hátukon a zsákjuk, zsákjukban az ebédjük, és a vizes flakonjuk. Közmunkások voltak, hónapok óta más dolguk sincs, mint a pécsi járdák repedéseiből kivésegetni késükkel a füvet és a gizgazt. Na, ez az a munka, amit nem vehetnek el a menekültek a magyar emberektől.
Ásotthalomra menekültet verni jár a betyársereg. Rájuk tényleg hatott az uszító óriásplakát. És ők a „jobbik”. Képzelem, milyen lehet a „rosszabbik”!…
Minap Baján voltam könyveimmel az említett Halfőző Fesztiválon. Szombat reggel volt megható műsor is, szép öltözetű huszárok vonultak és ropták a táncot, itt volt az erdélyi testvértelepülés küldöttsége, Wass Albert vers, persze, meg a székely himnusz, kisgyerekek a műsor díszeként, ahogy manapság elvárt és szokás, egy egyházi méltóság fölszentelte a forgatagot. Tudtam, hogy Fideszes a városvezetés, azt hinné az ember, a város is, épp ezért alig hittem, hogy annyian lesznek, akik panaszkodva és bosszankodva, dühösen és morgolódva lépnek a könyves pavilonomhoz. Hogy milyen ország az, ahol köztörvényes bűnözők a legfőbb vezetők, és mégis előttük kell hajbókolnunk? Hogyan lehetséges, hogy a szemünk láttára játsszák ki a saját köreikhez tartozóknak a beruházásokat és a közpénzeket, és még sincs semmiféle ellenállás, szembefordulásról ne is beszéljünk. Nem sorolom, „mindenről”, az összes nyilvánosságra került ügyről tudnak és beszélnek, BudaCash-től M4-es sztrádáig, Simicska-Orbán konfliktustól a saját zsebre tervezgetett olimpiáig, nem győztem hallgatni. Adhattam volna alájuk a lovat, nem tettem, nem válhattam Orbán-féle uszítóvá. Ez egyszer csak figyeltem, agyban jegyzeteltem, és próbáltam megfejteni, mi lehet az oka, hogy ennyi normális, jó gondolkodású ember véleményére nem kíváncsi Orbán Viktor? Hogyan lehetséges, hogy ennyi (nem mellesleg MAGYAR!) emberrel megy szembe, és egy csöppnyi energiát sem fordít arra, hogy velük is megszerettesse, vagy legalább elfogadtassa magát? Hogy mért nem akar MINDEN MAGYAR EMBER miniszterelnökévé válni?… Oly korban élünk, melyben megint gyűlölik az ország vezetőit. Istenem, ezt kellett megérnünk? Újra, felújítva, gyalázatos reprodukcióban.
A zsidók azt mondják, ha egy embert megmentesz, az egész emberiséget mented meg… Nem tudom, a kerítéssel hány ember életét nem mentjük meg, ha egy veszik el, az is az egész emberiség…
„Oly korban éltem én…”, jutott eszembe Radnóti verse, és a Töredék töredékeit mormoltam: „az ember úgy elaljasult… befonták életét vad kényszerképzetek… mikor besúgni érdem volt… ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest… mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit… az élő írigylé a férges síri holtat… mikor a költő is csak hallgatott…”
Sokan rázták meg a kezemet, öleltek magukhoz, kérve, hogy továbbra se hallgassak. Várják az írásaimat, ugyanott vagyunk, ahol harminc-negyven éve: legalább van még, aki kibeszéli helyettük… És ne törődjek a barbár, mocskolódó kommentelőkkel, idomítva vannak, csőlátó fanatikusok, csak arra gondoljak, hogy sokan, náluk is többen vannak, akik isszák a szavaimat.
Ezt hallva a költő nem hallgathat. Ha már ily korban élek én…
