Elment tehát a Százholdas Habonyba, Árpádhoz, ahhoz, akit senki nem talált, ő is csak a népesség nyilvántartóban bukkant rá, és mint legjobb (egyébként rejtőzködő) tanácsadóját megkérdezte, mi a véleménye arról, amit éjjel, a legmélyebb álmában gondolt ki.
– Tudod, Árpi – mondta – arra gondoltam, hogy holnaptól járdadíjat kéne szedni. Nézz csak szét az utcán! Az útdíjak után ugyanannyi autó gurul az utakon…
Itt Árpád közbeszólt, mivel ő volt az egyetlen, akinek még arra is volt jogosítványa, hogy ellentmondjon a kormányfőnek:
– …ugyanannyi áll a dugóban…
– Igen – bólintott a kormányfő, igazad van, Árpi, bár én már öt éve nem álltam dugóban…
– Az tuti – mondta Árpi, és mosolygott – húztunk két kilóval, és otthagytuk őket az út szélén, csak pislogtak utánunk…
– Akkor hát lesz járdadíj – mondta a kormányfő.
Árpi ettől fogva nem ellenkezett, megérezte, hogy már fölösleges, eldőlt. Még egy erőtlen próbálkozása azért volt:
– Hatástanulmány?
A kormányfő úgy nézett rá, mintha most látná először.
– Még jó, hogy nem nemzeti konzultációt mondtál, Árpi!
Három nap múlva megszavazta a parlament a járdadíjról szóló törvényt, másnap délelőtt már szét is küldték a törvénytervezetet véleményezésre. Az országban teljes volt a káosz, a tanácstalanság. Sokan úgy tudták, hogy a sztrádamatricák a járdára is érvényesek, voltak, akik a városi utak közepén gyalogoltak, hogy ne kelljen járdamatricát venniük. Mivel az utakon megbénult a forgalom, az autósok a kiürült járdára hajtottak, és mindaddig minden rendben is volt, amíg szembe nem találkozott az első két autó.
Este hétre az autó nélkül élő, keményen dolgozó kisemberek tüntetést szerveztek. Hatalmas tömeg hömpölygött az Andrássy úton, illetve az út mindkét oldalán, a járdákon.
Másnap reggel ad hoc bizottság ült össze, és kétórás komoly tárgyalás és egyeztetés után sajtótájékoztatón jelentették be, hogy csak tesztelték az embereket, a járdadíjat nem gondolták komolyan, az eredeti terv az volt, hogy a gyalogátkelőhelyek használatáért fizettetnek díjat, tekintettel a zebra festésére fölhasznált óriási mennyiségű fehérfestékre. Ezt értették félre az újságírók, az ellenzék pedig a szokásos hisztériakeltéssel zavarta meg az egyszerű emberek agyát. Most, és erről a kormányfő a péntek reggeli közrádiós monológjában is beszélt, épp a kormány bizonyította be, hogy képes fölülbírálni eredeti elképzelését, és arra is képes, hogy figyelembe vegye a keményen dolgozó kisemberek véleményét, nem utolsósorban óhaját. Az emberek kérését teljesíteniük kell, ezt fogják tenni, és elvetik úgy a járdadíj ötletét, mint a zebradíjra keresztelt gyalogátkelőhely használati különadó gondolatát.
Este hétre a kormányfő jobb és balkezének egyszerre tartott, a miniszterelnökséget vezető főminiszter sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a kormányfő határozott kérésére és javaslatára a parlament visszavonta a járdadíj bevezetéséről szóló törvényt, és vita tárgyává tette, majd rögvest el is fogadta a cipőtalpdíj megfizetéséről rendelkező törvényt. Eszerint aki utcára lép, legyen az járda, közút, tér, zebra, fű vagy virágágyás, cipőtalpdíjat köteles fizetni. A nemzeti trafikokban, a benzinkutaknál és a cipőboltokban kapható cipőtalpdíj matricákat minden gyalogos köteles a homlokára ragasztani, jól láthatóan.
Másnap mezítlábas kisemberek lepték el az utakat és a járdákat, a napilapok pedig bosszankodva írtak az eszement törvényről, köztük a legnagyobb sikert a HVG szalagcíme aratta:
„Tanuljunk meg kevesebb lábon élni!”
Este egymillió ember tüntetett a Hősök terén. A szónokok cipővel verték az asztalt. A tüntetés záró szónoka egy kőbányai suszter lett volna, de végül nem ment el, mert maradt a kaptafánál.
Másnap reggel kihelyezett ülést akart tartani a kormány, de egyetlen olyan települést nem találtak, ahova beengedték volna őket, így aztán gyors döntés után leutaztak Abony mellé, és a félbehagyott M4-es betonelemeinek árnyékában kezdtek ülésezni.
Este a kormányfő sajtótájékoztatót tartott, melyen bejelentette, hogy a cipőtalpdíj hamvába holt ötlet volt, vegyék úgy az emberek, hogy volt, nincs, de a kormány nem tud beletörődni az emiatt kiesett bevételekbe, és amint megszavazza a parlament a lépésadót, azonmód benyújtják a lépésekért fizetett díj törvénytervezetét.
Természetesen minden ment a megszokott útján, kivéve az embereket, akik a menés helyett az ugrálást választották. Kétmilliós tüntetés a Hősök terén, tiltakozó transzparensek, a végén pedig cipőkkel dobálták meg a Fidesz székházat. Péntek reggel a szokásos közrádiós beszélgetés, a kormányfő kérdezi a riportert, és végül bejelenti, hogy a kormány megfontolja a döntés visszavonását, mert ha továbbra is ugrálnak az emberek, abból előbb-utóbb nagy baj lehet.
Délután a kormányszóvivő a sajtó képviselői előtt bejelentette, hogy a kormány ismét kihelyezett ülést tart, előreláthatólag Vácott, de ha megtagadná a város, akkor marad Baracska. Hogy végül hol ültek össze, azt nyolcvan évre titkosították, de hogy volt ülés, az biztos, és ahogy ígérték, lesz is még.
Másnap reggel a parlament elfogadta a sebtiben benyújtott, a járás díját szabályozó törvényt. Lapzártáig nincs hír arról, hogy megszavazta-e a parlament, de mindegy is, hisz hírforrásunk szerint sorára vár a sétadíj törvénytervezete.
