„Pártom” programja egyszerű volt: Matyi módra odavágni Döbröginek, pártállásától függetlenül. Mert tökmindegy, hogy Döbrögi uram jobbos, balos, közepes, vagy ide-oda tologatja magát, érdekeinek megfelelően (ilyenből láttunk már egy-két pártot, erről majd később), csak az számít, és csak az motivál, hogy Döbrögi elvitte a libáimat. A libák ellopásáért ma már alig szólnak, szólunk, sokkal többről van szó, de a morgásunk alapja a libalopás, és aztán attól kezdve fölfelé. Úgy határozták ezt meg a monológjaimat értékelők, hogy a kisember aspektusából beszélek, és ezzel jobbára egyet is értek, értettem. Semmi más nem számít, sosem számított, és ez az igazi Lúdas Matyis alapállás. Matyi is a Döbrögi gazságát elítélő, később pedig a háromszor elvert uraság szégyenét kinevető, keményen dolgozó parasztok, melósok, falusiak, egyszerű emberek nevében és örömére is tette, amit saját bosszúja, visszavágása kapcsán tett. A kisemberek arra figyelnek, és arra bízzák magukat, aki efféle erkölcsös és bátor tettel kiemelkedik közülük. Hittek neki, és abban, hogy az elvett libái után megbotozott Matyi beváltja ígéretét, és nem egyszer, háromszor fog huszonötöt verni az uraság hátsó felére. Matyi állta is a szavát, sokak örömére.
Ilyen Matyinak születtem, és igen, a barbár és ocsmány kommentekre képes, tájékozatlan kormányfőhívő fanatikusoknak is tudtára adom: szegény parasztcsaládba, és abból a kis falusi közösségből jutottam el oda, ahol most, 50 éves pálya után tartok. Igazságért kiállni, butaság ellen tenni, harcolni minden rossz ellen és minden jóért, nem rossz program. Erre tettem föl az életem, és máig kitartok hajdani vállalásom mellett.
Egy ilyen pályát próbáltak mocskolódva és gyűlölködve összemaszatolni a gondolkodást megvető, függetlenségre nem vágyó, fanatizált „falubeliek”. „Én nem fogom be pörös számat“, mondom József Attilával, és folytatom is: „a tudásnak teszek panaszt“, és közben Nagy Lászlót emlegetem föl, akinek „a párt” egyik korifeusa azt mondta hajdanán: úgy kell verset írni, hogy értsék a népek. Erre mondta a zseniális költő: tanuljanak a népek! Én sem mondhatok mást, ennél többet kiváltképp.
És itt jutottunk el a néphez, Matyi népéhez, a „falubeliekhez”, az én népemhez, a keményen dolgozó kisemberekhez, akik ma ott tartanak, hogy az egyik Döbrögit imádják, a másikat meg gyűlölik, függetlenül attól, hogy mindkettő elvette a libáikat. Azt gondolják, hogy az a hazaszeretet, ha a mi Döbrögink gazságai fölött elnéznek, az ő Döbrögijük szemét dolgait pedig csípőből lövik szét. A ma Lúdas Matyija kétfelé hasított falubeliek előtt próbál tenni, de hiába, mert csak a nép egyik fele értékeli, ha normálisan, okosan, közösségi emberként próbál szólni, a másik fele pedig mást sem érez, csak azt, hogy jaj, az ő szeretetett Döbrögijéről beszél ostobaságokat, bántja, szegényt, és eszébe sem jut, hogy legalább elgondolkodjon Matyi szavain.
Mindkét Döbrögi fanatikusai vakok vagy gyöngén látók, vagy ha nem, hát szemet hunynak az ő Döbrögijük libalopásai fölött. Mondok egy példát: amikor az M6-os épült, egyetlen voltam, aki az úgynevezett liberálbolsi (azaz nem Fidesz elkötelezett, a fideszesekhez képest másként gondolkodó, szabad és független) értelmiségiként nyomtam oda egy maflást a bátaszéki dombságon alagutakat építő szoci-szadesz koalíciónak, visszakereshető, könyvemben is elolvasható. Ugyancsak én írtam legkeményebben Gyurcsány őszödi beszédét követően, a nyelvtan felől közelítve a kormányfő által kimondottakhoz. Az is visszakereshető, amit a szocikról mondtam Szili Katinak, jelesül: ha nem hagyjátok abba a lenyúlásokat, elvesztitek a következő választást, de úgy, hogy utána soha többé nem bírjátok visszaszerezni a hatalmat. Egy választást még behúztak, hajszállal, a másodikon elbuktak, és azóta sem tértek magukhoz. Nem vagyok jós, csak látható volt a „jövő”. Mindezt csak azért mondtam el, hogy nyíljon már ki végre a fanatizált OV-rajongók szeme, és gondolkodjanak el, hogy az-e a polgári alapállás, amit ők követnek, vagy az, amit én igyekszem követni.
Itt jegyzem meg: OV is egyfajta Lúdas Matyiként kezdte. Kiállt a Hősök terén, elmondta a barátaival, kollégista párttársaival együtt összerakott, rábízott beszédet, és ott ragyogott a lobogó fehér ingjében, lobonc hajával, ifjonti lelkesedéssel, és örültünk, hogy de jó, van egy jó fej Matyink!
Matyi egy ideig tartotta magát ahhoz, amit gondolt, s ahhoz, amit képviselt: liberális volt, demokrata volt, szenvedélyes és hiteles. Aztán jött a székházbotrány, mely ráégett. Jött Joszip Tot és Kaya Ibrahim, később pedig a tokaji osztozkodás: „ne mi kapjuk a legtöbbet“, és mindeközben múltnak adta a liberális énjét is, levedlette hajdani bőrét, és egy új, populista, jobboldali és konzervatív eszmére próbálta lecserélni a régit, azt, amikor még kimondták a parlamentben a most velük szövetséges KDNP-sekre, hogy „csuhások, térdre, imára!” Lúdas Matyi soha nem tért el eredeti elveitől: amíg be nem teljesítette ígéretét, az maradt, aki volt. OV itt botlott el, és azóta is egyvégtében „botladozik”. Csakhogy ezek a botlások már nem kis félrelépések miatt következtek be.
Ezekről a botlásokról beszélek, amikor OV kerül szóba, és ezt ócsárolják hívei és fanatikusai, az ő hithű emberei, istenségének imádói. Most sem teszek mást, mint a szoci-szadesz érában tettem: ami szemet szúr, arról beszélek, írok, mondom a magamét, azaz élek a rómaiak óta ismert morgás jogával. Most épp az általuk preferált, saját zsebre is épített, majd épp emiatt, meg hát a Simicska-féle Közgép miatt, előbb (Lázár szerint) nem túlzott áron, majd mégis drágán épített, és kartellgyanúra hivatkozva leállított M4-es szakasz miatt. Mert a mi pénzük megy rá a Simicska-Orbán csatározásra, és ebből elegem van! Lehet erre ocsmányságokat írni, de attól a tény még tény marad: kilóg a lóláb az M4-es 30 kilométeres szakaszának építése és finanszírozása alól. Ilyen esetben egy fejlett, a demokráciát régebben gyakorló európai országban egységbe tömörülve vonulnak utcára a „falubeliek”, és pártszimpátiától függetlenül vonulnak együtt, hogy megmutassák a gazságot elkövető kormánynak: amikor gazemberség ellen szólnak, tüntetnek, vonulnak, akkor egységet képviselnek, és közösen akarják, hogy derüljön ki az igazság, ha pedig kiderül, és egyértelmű a gazság, akkor egységben követeleik, hogy mondjon le a kormányfő. Itt, nálunk ilyesmi elképzelhetetlen, és ez mutatja leginkább, hol tart a mi kis demokráciánk.
Itt minden a feje tetejére állt: itt civilnek mutatkozó békemenetelők képesek utcán vonulni hatalmas transzparenssel, hogy megmutassák, akkor is kiállnak az ő Döbrögijük mellett, ha az valamiféle gazságot követ el. Nincs egységes, és persze nincs gondolkodó falusi népség. Ezért tartunk ott, ahol.
Most egy új „nép” képe rajzolódik ki a szemünk előtt. Ahogy egykoron Orbán és az ő pártja, most Vona próbálkozik a kígyóbőr levedlésével, és az új felöltésével. A hajdani kemény(kedő) Jobbik középre tart, és a vagdalózó Lúdas Matyi most ölbe vett kis libuskákat simogat, már az új bőrét mutogatva. Ahogy annak idején (véleményem szerint Boros Péter javaslatára) a liberális eszméket feledve jobbra indult a Fidesz és Orbán, úgy most a szélsőjobbtól a mérsékeltebb jobb felé tart Vona és a Jobbik. Oda, ahol jelenleg Orbán és a Fidesz áll. Illetve nem egészen oda, mert közben Orbán is igyekszik a jobbnál is jobbra tartani, egyrészt, hogy a legszélső jobbon ácsorgókból elszipkázzon néhány ezer embert, másrészt, hogy kicsivel előbb sikerüljön találkozni Vonával és a Jobbikkal, lehetőleg még a 2018-es választások előtt. Olyan ez, mint amikor a kozmoszban előkészítik az odafönt keringő amerikai űrállomást, hogy fogadni tudja az érkező orosz űrhajót.
Orbán is számolgat, Vona is. Tudják: ahhoz, hogy hatalomban maradjanak, és ahhoz, hogy hatalomba kerüljenek, szükségük van egymásra. Közben majd mondogatják, hogy ők bizony a másikkal semmiképpen sem akarnak koalíciót, aztán majd jön a hajdani Torgyán-mondat: hogy ő lesz a mérleg nyelve.
Ezt a jövőt látom most, és ha ennek az ellenszerét képtelen megtalálni a falubeliek mindig másként, tehát gondolkodó része, akkor meg is érdemlik, érdemeljük, hogy érvényben maradjon a „folytatjuk!” című „program”. Hát ez van, kedves barátaim és fanatizált „ellenségeim”. Ez a kabát vár ránk. Erre varrjatok gombot!
És még valami, a jövőképbe illesztve: Bencsik András azt írta a Demokratában, hogy a szingapúri modellnek kell eljönnie, vagy Európa megszűnik létezni. Hogy mi is ez a modell? Idézem: „…a törvénysértést botozással, súlyosabb esetben halálla büntetik.” Tehát a jövő: Döbrögi uram nyugodtan elveheti a libánkat, mert tudjuk, tudhatjuk: ha szót emelünk emiatt, meg fognak botozni minket. Egyet felejtett el Bencsik: Lúdas Matyi kivárt, és amikor eljött az ő ideje, háromszor verte vissza Döbrögin.
