Már éppen a régi hangját próbálgatta a Fidesz a Buda-Cash botránya kapcsán – le a spekulánsokkal, Gyurcsány a hibás -, amikor egyszer csak kiderült: a Quaestor is bajban van. A külügyhöz tartozó nemzeti kereskedőház, bármi is legyen az, a Quaestor öncsődről szóló bejelentése előtt tökéletes tempóérzékkel vette ki a pénzét, március 9-én. Az állampolgároknak előzőleg nem szóltak, hogy tegyék ők is ugyanezt. Ez a kommunikációs államtitkár szerint “rémhírterjesztés” lett volna – de hát a baj tényleg bekövetkezett, nem? Közben nagyon úgy néz ki, hogy a csőd a bejelentés ellenére formailag sokáig nem következett be, a kisbefektetőknek mégsem fizettek.
Ha ebben nem lenne igazam, majd azt mondom, hogy rosszul emlékeztem.
Már csak azért is, mert a kormányzati kommunikáció valóban követhetetlen. Az első, ami gyanút keltett, hogy mégis honnan tudta a Külgazdasági és Külügyminisztérium, hogy pont akkor kell kivenni a pénzt a Quaestorból? Erre az volt az első magyarázat, hogy napokkal korábban született döntés a pénz kivételéről, tehát nem március 9-én, hanem már március 5-én. A magyarázkodást nehezítette, hogy a Quaestor-főnök és a külügyminiszter közötti több évre visszanyúló kapcsolat felvetette az összejátszás lehetőségét.
Fotó: MTI
Ezt a problémát egy huszárvágással gondolta megoldani a miniszterelnök, amikor azt mondta: ő maga utasította a kormányzati szerveket, hogy vegyék ki a pénzt a brókercégekből. Hozzátette: minderről egy kormányülésen döntöttek. A gond az, hogy márciusban csak 11-én volt kormányülés. A hivatalos kommunikáció számára maradt tehát az a verzió, hogy már február végén döntés született. A dolog azért érthetetlen, és komikusan ügyetlen, mert ha Orbán csak annyit mond, hogy ő döntött, majd pedig személyesen utasította a minisztereit, akkor a kavarodásnak ezt a részét megúszhatta volna.
Így viszont felmerült, hogy honnan tudták már február végén, hogy baj lesz. Állítólag volt egy jelentés a nemzetgazdasági tárcánál, ami a februári kormányülés előtti órákban készülhetett, és a Buda-Cash-botrány miatti bizonytalanság hatásait, a növekvő pénzpiaci kockázatot elemezte. Meg volt olyan kormányzati verzió is, hogy egyszerűen csak olvasták a híreket. Lényegesen fantáziadúsabb volt az a Lázár János-féle érvelés, hogy a kormányfőt a “normális életösztön” vezette. Megérezte a veszélyt és elkezdte kiszedetni a pénzt a Quaestorból. Ennek költői továbbgondolása L. Simon László részéről, hogy Orbán egyszerűen látta a jövőt. Ezt a zűrzavart volt hivatott lezárni az az államtitkári közlés, hogy a döntés időpontját illetően egy hónap elteltével négy-öt napot igazán tévedhet Orbán és Lázár (ki se merem számolni, hogy mennyit szabad akkor tévedni mondjuk húsz év távlatából). Amivel meg az a baj, hogy teljesen életszerűtlen, hogy egy ilyen forró ügyben a miniszterelnököt és főminiszterét ne készítené fel a stáb a dátumokból. És hát egyáltalán nem mindegy, hogy a kormány valójában mikor és mire alapozva hozta meg a pénz kivételéről szóló döntését.
A botránykő ugyanis éppen az, hogy rendelkezett-e a kormány bennfentes információkkal?
Olyanokkal, amelyek a Tarsoly Csaba Quaestor-vezérrel való összejátszásból származtak? S vajon ennek a kapcsolatnak tudható-e be, hogy Tarsoly Csabáért csak március végén ment el a rendőrség. Addig ki se hallgatták, mert az sértette volna az emberi jogait, ahogyan a legfőbb ügyész közölte, akiből úgy látszik hirtelen előbújt az egykori helyettes ombudsman.
E gyanakvás közepette nehezen áll meg az a hivatalos magyarázat, hogy a kormány “jó gazdaként” csak a közpénzt mentette március első napjaiban. Inkább a nyomokat igyekezett eltüntetni. Emellett saját pénzmentő akciójával tevőlegesen hozzá is járulhatott a zaklatott piaci helyzetet nyilván megszenvedő Quaestor bedőléséhez. A gyanút aligha cáfolja a kommunikációs államtitkár által múlt héten meglobogtatott levél, amit Tarsoly írt Orbánnak. Ez ugyanis nem zárja ki, hogy más módon kommunikálhattak egymással. Bár persze erre bizonyíték sincs, és a kormány mindent megtesz majd, hogy ne is legyen (erre a mondatra se fogok emlékezni). Az még kevésbé járul hozzá a kormányfő és kabinetjének tisztázásához, hogy Orbán a dátum szerint előbb válaszolt a Tarsoly-féle levélre, mint ahogyan azt “érkeztették” a miniszterelnökségen. Nyilván hibás az iktató rendszer vagy, ami sokkal valószínűbb: a miniszterelnökségen a jövő már elkezdődött.
És akkor még mindig ott van a kérdés, hogy mit keresett a Quaestornál az állam pénze egy olyan kormány idején, amely szerint a kötelező magánnyugdíj maga volt a nyugdíjtőzsde? És ki keresett azon, hogy a közpénzt a brókercégnél fialtatták? Erre az egész kétségbeesett magyarázkodásra, a visszamenőleges verziók kidolgozására azért van szükség, mert az alaphelyzet maga is nehezen megokolható. Túlságosan leképezi azt, ahogyan az Orbán-rendszer működik.
Hogy a helyzet mennyire nem egyszerű, mutatják a politikai reakciók is.
A kormánypárt frakcióvezetője a szokásos kardcsörtetéssel reagál: szigorúnak szánt vagyonelkobzási törvényjavaslatot vert keresztül a parlamenten. Öt év után már kiismerhető a technika: egy olyan ügyet, amire már vannak jogszabályok – amelyeket azonban a hatóságok nem érvényesítenek, mert nem érzik a kormányzati akaratot – leplezz el egy olyan új törvénnyel, ami a kérdés rendezésére nem alkalmas, de a szigor látszatát kelti, majd nyilváníts mindenkit a nép ellenségének, aki nem szavazza meg. Az embernek ásítani támad kedve. Az MSZP-zős és Gyurcsányozós Fidesz-közlemények láttán meg tényleg az merül fel, hogy mégis kiknek írják ezeket? Az Orbán-rajongókat nem kell meggyőzni, mindenki mást viszont még távolabbra űznek maguktól.
Kérdéseket vet fel a parlament-feloszlatásra vonatkozó indítvány is. Az odáig rendben van, hogy az ellenzék legkisebb pártja olyan dolgot javasolt, ami nem valósulhat meg: a parlamenti játszmák ilyenek. A többség nem oszlatja fel önmagát. Ám ha az ellenzéki közvéleményben időről időre felmerül, hogy ezt a centrális erőtérbe pottyantott parlamentet esetleg bojkottálni kellene, illetve ki kéne jönni onnan, akkor a feloszlatási javaslatot követően megkérdezhetik: feloszlatás híján vajon az ellenzék egyoldalúan kivonulna? (És ha igen, akkor a megüresedett egyéni helyekre kiírt időközi választásokon elindulna?) Amivel csak azt próbálom mondani, hogy nem mindig az a nyerő, aki a legnagyobbat mondja. És persze ugyanilyen gondok vannak a vizsgálóbizottsági javaslatokkal: a rendszer úgyse fogja önmagát kivizsgálni. Nem ezek az alkalmas politikai eszközök. Az is kérdés, hogy a nyilvánvalóan a tapolcai-ajkai időközi választás elé időzített ellenzéki tüntetés nincs-e túl távol. 17 nap telik el a tüntetésre való felhívástól a demonstrációig.
Mit csinál például addig a Jobbik, amely a Fidesz népszerűségvesztéséből eddig is profitált? Vona most már a nyugati nyitás meghirdetésénél tart, bár azért az nagy csoda lenne, ha hirtelen fogadnák őt német és amerikai politikusok. Inkább talán az a legérdekesebb, milyen (retorikai) engedményekre hajlandó a Jobbik, hogy futtassák a Simicska-féle médiában.
A Quaestor-ügy végső soron ahhoz járulhat hozzá, hogy az orbáni centrális erőteret a hatalmát görcsösen megőrizni akaró Fidesz, a töredezett demokratikus-baloldali-liberális szervezetek, meg a régi és új támogatóinak igényei között manőverező Jobbik sárbirkózása váltsa fel.
Leginkább a sár az, ami a jövőből látszik.
