„-Hogy tájékozódtak az emberek a Google Maps előtt?
-Hát térképekkel
-Mondom a Google Maps előtt!”„Miért nem kell a nőknek DNS-teszttel bizonyítani, hogy övék-e a gyerek?”
„Ikrekkel egy nő 9 vagy 18 hónapig terhes?”
„Csak éjjel élek szexuális életet, mert ilyenkor a spermiumok alszanak, és így nem leszek terhes”
A sor folytatható. Ezek valós internetes kérdések, kinyilatkoztatások, vélekedések.
Mióta a net egyre demokratikusabb, a butaság sikeres. A net előtti időkben egyirányú volt az információáramlás: a kiadók (az információkat terjesztők) kiadták, közreadták műsoraikat, könyveiket, újságjaikat, arra esetleg a kritika reagált, szintén újságban, tévében, rádióban. A technológia csak a kevesek részére volt hozzáférhető, ők pedig szűrésen mentek keresztül – a köz tudását kontrollálta az értelmiség. Jó volt-e vagy sem, ez volt az európai kultúra terjedésének modellje évszázadokon, -tizedeken át. A közreadandó információkat mindig szűrte valaki az egyháztól Aczél Györgyig. Egy biztos: ez a módozat nem volt demokratikus.
Aztán jött a tömegkultúra, és a tudás minősége, társadalmi hasznossága mellett tényező lett a pénz is. Magyarországon a 90-es évek elején az első Lagzi Lajcsi-, Zámbó Jimmy-kazetták jelezték, a társadalom másra is vágyik, mint Zárayra vagy Vámosira (Bródyra, Fenyőre stb.).
Az internet, közelebbről a web 2.0-nak nevezett korszaka pedig elhozta a vélemények demokratizmusát. Immár nemcsak a kultúra kínálata került ki az értelmiségiek kezéből, hanem a kritikáé is. Mégpedig egyszerűen mennyiségi alapon. A kommentek világában a megfontolt, átgondolt, jól kialakított megfontolások eltűnnek a zsigeri, provokatív, felböfögött agyi rángások sűrűjében. Ma nincs netező e honban, aki ne panaszkodna a kommentelések színvonalára, hangnemére.
A butaság is sokkal láthatóbb lett, mint ezt megelőzően. És mivel sokkal feltűnőbb, mint egy átlagos nem-butaság (de nem is okos, zseniális megnyilvánulás), sikeresebb is.
Mit értek sikeresség alatt? Járványügyi jelenséget: jobban terjed, úgy, mint egy vírus.
Egy ilyen járványos közéleti térben kéne megvitatnunk közügyeket, élni közéletet.
Nem könnyű.
Pontosabban nagyon könnyű, csak nincs sok teteje. Főleg akkor nem, ha amúgy kevesen akarnak kommunikálni, kevesen veszik a bátorságot, hogy véleményüket kiteszik a változás rémének. Úristen, hát az nem lehet, hogy valaki hatására csak úgy megváltozzon a véleményem! Mi marad akkor belőlem?
Miért félünk? Bizalomhiány lehet az ok – félünk, hogy ha valakinek igaza van, akkor legyőz minket? Vagy ha megváltoztatom a véleményem, akkor veszítek? Nem segít, hogy ez a fajta gondolkodás a politikában is egyeduralkodóvá vált. Ilyenkor lesz a megbízhatóság fontosabb a szakértelemnél.
A trollkodás pedig – még egy járványügyi kifejezés – fertőző. Könnyen el(té)veszthetjük a kontextust, a szövegkörnyezetet. Amikor a Parlament elnöke úgy véli, Ukrajnában sok ezer halottal, lelőtt maláj utasszállítóval, elpusztított falvakkal „cirkusz” folyik, amikor a rádiós műsorvezetők nem veszik észre, hogy hiába beszélnek a szavak értelme szerint elítélendően a nemi erőszakról, ha közben vihognak, kedélyeskednek – nem érezzük a szavaink súlyát.
Emlékszünk még, mennyit fogalmaztuk az első kommentünket? Ápoltuk, átgondoltuk, mérlegeltük (már aki). Egy kis megfontoltság jól jönne – nehogy a butaságok falán végezzük.
