Amikor 2010-ben ott kellett hagyjam korábbi hivatalomat, én is a pofátlanok társaságát gyarapítottam. Sok ki nem vett szabadságom maradt, ezért a gyűjtőnéven végkielégítés néven emlegetett járandóságom kicsit a bűvös határ fölé csúszott, így volt lehetőségem a 98 %-os adó hatálya alatt egy-két százezret befizetni. Gondolom, hogy ezzel a comingouttal világosan érzékeltetni tudom a viszonyomat ehhez az adónemhez. Azzal önmagában nem volt bajom, hogy a jogtalan, de mindenképp erkölcstelen tízmilliós lelépési pénzeket valahogy meg akarta fogni az új kormány. A konkrét megoldással azonban úgy tűnt, hogy a fürdővízzel együtt sok esetben sikerült a gyereket is kiönteni.
Ezen a vitán azóta rég túlvagyunk, én is beletörődtem, hogy a pofátlanságomért, miszerint szabadság helyett inkább dolgoztam, fizetnem kellett, az ügy lezárva. A 98 %-os adó körül csend lett, de amúgy ilyen szép csendesen évente néhány milliárd ebből az adónemből is befolyt a költségvetésbe, a dolog tehát minden cirkusz nélkül működött tovább. Időközben egész megszerettem ezt az adót. Úgy voltam vele, hogy ha már nekem is fizetnem kellett, akkor egészen rendben vagy, hogy az utánam jövők is a pénztárhoz fáradjanak súlyos befizetéseikkel. Hiába, esendő az ember.
Ebbe az idillbe durrantott bele a hír, miszerint Széll Kálmán 2.0 részeként a jó öreg 98 százalékos is megy a levesbe. Ilyenkor jó kormánykritikus véleményformálónak lenni, hiszen a sztori tényleg magas labda. A primer értelmezésen túl, miszerint amit az előzőektől el akartak venni, azt már maguktól nem akarják, még azt is bele lehetett látni, hogy készülnek a saját bukásukra, és szeretnének a nagy összeomlás utánra egy kis zsebpénzt maguknak. Fogalmam sincs, hogy a javaslattevő valójában miért tette be a végkielégítések adóját a csomagba. Ha tényleg csak a kisadók számának csökkentése volt a cél, akkor biztosan elmondható, hogy valamiféle politikusabb szem, nézőpont nagyon hiányzott az anyag előkészítésekor.
A kormánypárt is megérezte, hogy a javaslat tarthatatlan. Talán először fordult elő az új kormány történetében, hogy a szóvivőn, Selmeczi Gabriellán keresztül maga a párt fordult kritikusan szembe egy kormányjavaslattal. Láthatóan felébredtek azok a politikusok, akik láttak már közelről választót, és ezért fel tudták mérni egy ilyen ügy kockázatait. Az időzítés nyilvánvalóan szerencsés. A javaslat ugyanis nem gyengíti, hanem éppen hogy erősíti a program hiánycsökkentő hatását, miután az adó megtartásával megmarad a milliárdos bevétel is. Ennél sokkal fontosabb az a politikai bónusz, amit az okoz, hogy a kormányoldal a megfelelő pillanatban az elégedetlenség élére állt, így az ellene indult támadás energiáit sikerült a maga oldalára állítania.
Nyilván nem szerencsés, ha egy kormánypárt saját kormányát rendszeresen kritizálja. Ez a mostani ügy azonban megmutatta, hogy bizonyos együttállások esetén, nem túl gyakran, de épp a megfelelő pillanatban ennek a politikai eszköznek is helye van. Minél közelebbről látszanak már a horizonton most még éppen csak feltűnt következő választások, annál inkább.
