Török kolléga tegnap délutáni bejegyzésében úgy számolt, hogy napokon belül meglesz az új államfőjelölt, mert „a Fidesz érdeke most az, hogy a lehető legszűkebbre nyissa a jelölési ablakot”. A következtetés teljesen reálisnak tűnt, hiszen a bizonytalanságban töltött idő kockázatot jelent. Magas fordulaton pörög tovább a találgató-gépezet, bizonyára megjelennek majd magukat megnevezni nem kívánó, jól értesült kormányhoz közeli források, akik bemondják a tuti tippet. Velük valamit kezdeni kell, miközben a Fidesz háza táján jól láthatóan senki nem nyilatkozik találgatós témában.
Valamiért ezt a kockázatot mégis vállalta a kormányoldal. Akik szeretik a bonyolult magyarázatokat, azok most akár oda is eljuthatnak, hogy ez is biztos cseles szpindoktorkodás, rég megvan a döntés, csak azért húzzák az időt, hogy bonyolultabbnak tűnjön a döntéshozatali folyamat. Tapasztalatom szerint többnyire inkább az egyszerű és kézenfekvő magyarázatok szoktak jobban működni. Ez jelen esetben pedig az, hogy nincs kész jelölt, a két hét arra kell, hogy minden szempont szerint kiérlelt döntés szülessen.
Mit lehet, és mit kell ebben az időszakban mérlegelni? Leginkább azt, hogy milyen államfői szerep lenne ideális a most kialakult helyzetben. A jelölt személye és a politikai környezet – ahogy ezt korábbi posztomban írtam – sokban determinálja a szerepfelfogást is. A politikai környezet nem változik, kérdés, hogy kell-e alapvetően eltérő karakterű személyiséget keresnie a jobbközép pártszövetségnek.
Schmitt Pál lemondásához nem az általa vállalt államfői szerep vezetett. Kapott ugyan kritikát azért, mert egyszer sem élt sem az alkotmányossági, sem a politikai vétó eszközével, de ettől még teljes nyugalommal kitölthette volna ciklusát. Az utóbbi napok krízise nem függött közvetlenül össze elnöki tevékenységével, így nincs egyértelmű kényszer a jelöltet keresőkön, hogy nagyon eltérő szerepre keressenek alkalmas embert.
Lehet ugyanakkor ok arra is, hogy mégis felmerüljön egy enyhén eltérő szerepfelfogásra készülő elnökjelölt kiválasztása. Függetlenül a Schmitt-ügy tartalmától, pusztán abból következően, hogy a lemondás miatt most ekkora figyelem övezi az államfői intézményt és magát a következő személyt, politikai haszonnal is járhat, ha nem teljesen az eddig kijárt úton haladnak tovább a döntés meghozói. Az ideális jelöltnek kényes egyensúlyt kell eltalálnia. A politikai racionalitás azt diktálja, hogy az elsőfordulós megválasztásra képes parlamenti többség olyan jelöltet szavazzon meg, akiben megbízik. Cél ugyanakkor, hogy eddigi életútja és várható tevékenysége alapján a szűken vett jobbközép szavazóbázisnál szélesebb alapokon álljon a támogatottsága.
A feladvány nem egyszerű, és még elő sem vettük a számos egyéb szempontot, a diplomácia és protokoll igényeit a személyt illetően. Innen nézve már egyáltalán nem biztos, hogy olyan sok az a két hét a megfelelő személy kiválasztásához.
