A köztársasági elnöknek mostanában fáj a feje. Ilyenkor egyrészt a legjobb patikaszer a csend, abból is a Sándor-palotát besötétítős nagybetűs. Másrészt ismerve Schmitt Pál szakmai fölkészültségét, lelkiismeretességét, politikusi tisztességét, előre megjósolható volt, hogy nem fogja mindenféle magyarázkodással aláásni hivatala tekintélyét. Bármennyire is fáj az államfői fő. Minden másként lett volna, ha beszél. Ha bevallja – még ha nem is igaz. Nem fájna a feje. Sem neki, sem nekünk, a világ pedig csodánkra járna, mert onnantól kezdve könnyebb lenne minden a magyarnak.
Az lenne az igaz hungarikum, ha egy államfő végre bevallaná, hogy plagizált, hogy hiába régi motoros, ha nem ismeri, mire való a fékpedál, hogy a magyar nyelvet elsősorban tőle kell védeni, és ha beismerné, hogy nem gondol többet a köztársasági elnök intézményéről, mint egy svédasztalos reprezentációról kitűnő budapesti panorámával körítve munkaidőben. Ezzel olyan tabu lett volna itt kérjük ledöntve, amilyen még soha, sehol. Volt már többször példa arra, hogy vezető politikus beszélt betegségéről, másságáról, testi fogyatékosságáról, de az emberi gyarlóságáról még senki. Pedig az lenne ám az áttörés. Mert ez így csak bohózat, meg tragédia, meg bulvárkacsa, amiről fogalmunk sincs, hogy micsoda.
Márpedig ez komoly dolog. Az államfő a legfőbb közjogi méltóság. A teljes politikai elit felelőssége, hogy a köztársaságtalanított ország köztársasági elnöke a nemzet egységét fejezze ki. Márpedig Magyarországon, ahol dúl az umbulda, a mutyi, a kenő- és hálapénz, ki lehetne méltóbb lakója az elnöki palotának, mint egy büszke plagizátor, akinek (toll)vaj van a füle mögött. Ha valami, ez komoly áttörést jelentene a nemzeti egység megteremtésében. Megoldaná a nagy nemzeti főfájást, agyalást, találgatást, nem vonna el embereket az értékteremtő munkától, sőt. Jól hatna az egyén és a nemzet pszichéjére.
