Négy éve tombol egyre intenzívebben a pénzügyi és gazdasági világválság. És négy éve folyik a nemzetközi politikai elit részérõl a félretájékoztatás, meg a hazugságkampány a válság valós okait illetõen. Éppen ezért minden haladó gondolkodású, felelõs közgazdásznak feladata környezete és a szélesebb közvélemény hiteles tájékoztatása, a tisztánlátás biztosítása, hogy mindenki pontosan értse és átlássa a most zajló folyamatokat, ne demagóg retorika és emóciók hatása alatti tévképzetek irányítsák a gondolkodást, tetteket. Mert az összeadódva a világ radikalizálódásához és így egy még rosszabb irány felé vezet. Nem véletlenül találta magát az emberiség az 1929-es nagy gazdasági világválságot követõen rögtön a II. világháborúban.
Azért a válságért, ami manapság a mindennapjaink része lett, nem a széljárást, de még nem is a pénzügyi rendszerek és a tõkepiacok természetét kell okolnunk, hanem egy mindeddig nagyon pozitívan csengõ közgazdasági kifejezést: a gazdasági növekedést. Nem a bankok hibájából tartunk itt ma, ahogy azt manapság elõszeretettel a politika hirdeti, hanem a mohó, önzõ, emberi természeten túli – a mindenáron a gazdasági növekedést célzó gazdaságpolitika miatt.
A tévútról
Ahogy korábban a háborúzás, meg a hódítások voltak a politikai elit legfontosabb eszközei a hatalom megszilárdításához és a nép elégedettségérzetének a növeléséhez, úgy ez a második világháború lezártával a gazdasági növekedés maximalizálása lett. Minden kormány programjának a legfontosabb eleme a gazdasági növekedés biztosítása lett, ami a közhiedelem szerint általánosságban magasabb jövedelem szintet és életszínvonalat jelent.
Profiton túl
Sorozatunkban nagyvállalatok, közepes méretû, feltörekvõ vállalkozások és multicégek vezetõi írnak arról, mi van a profiton túl? Jöhet paradigmaváltás? Elképzelhetõ a sikerességre más mérõszám?
Azt értettük meg, érdemes elindítani egy diskurzust a minden céget feszítõ nyomásról. És az is, hogy érdemes ezen gondolkozni, gondolkodtatni és formálni mások gondolatait.
A növekedésre alapozott világgazdaságunkban mindezek ellenére továbbra is kétmilliárd ember él naponta kevesebb, mint két dollárból, miközben itt állunk az olcsó energiahordozók és nyersanyagok korszakának végén a továbbra is drámaian csökkenõ méretû esõerdõkkel, fogyó ivóvíz-készletekkel és nem tudunk megoldást találni a globális felmelegedés elhárítására. Mert a valóság sajnos az, hogy a növekedés szûkös erõforrásaink kíméletlen kiaknázása és felélése mellett súlyos jövedelemkoncentrációt okoz. Mindez nem általános, hanem egyenlõtlen életminõség-javulást eredményez, méghozzá egyre gyorsuló ütemben. A gazdagok csak egyre tehetõsebbek lesznek, míg a szegények jobb esetben nem csúsznak még lejjebb és lejjebb a társadalmi piramis alján. És ez ráadásul leginkább pont a fejlett országokra igaz.
Mivel a gazdasági növekedést egy dinamikusan bõvülõ alapokkal rendelkezõ világgazdaságban próbálják egy adott méretû bolygón elérni, ez a potenciális recessziók és pénzügyi kríziseken kívül egy talán még ennél is nagyobb problémát vet fel. A globális gazdaság ma ötször nagyobb, mint fél évszázada volt. Ha ez ebben az ütemben folytatódik a jövõben is, akkor 2100-ra ez a szorzó elérheti a nyolcvanszorost. Márpedig a Föld lakossága rendületlenül növekszik, miközben a rendszert vitathatatlanul stabilizálja az a tény, hogy a hidegháború lezárásával, immáron húsz éve nincs olyan történelmi léptékekben is említésre méltó háború vagy háborús helyzet a világban, ahol nagyhatalmak feszülnének egymásnak.
Ellentétben az emberiség jövõjével
A növekedésnek ezzel szemben további új potenciált biztosítanak a kommunizmusból, valamint a dél-amerikai és ázsiai diktatúrákból a kilencvenes évek nagy politikai és társadalmi változásainak idején kiszabadult országok , amelyek mind a demokratizálódó jóléti utat választották. Ezek csak mostanság kezdtek a piacgazdaság keretein belül bekapcsolódni a fogyasztásba és a termelésbe. Ilyen országok például Kína, a volt Szovjetunió tagállamai, Dél-Afrika, Mongólia, Vietnam és az összes kelet-európai ország. De ide sorolhatom azokat a feltörekvõ nemzeteket is, mint amilyen Brazília, India, az Egyesült Arab Emirátus vagy Dél-Korea.
A gazdaság ilyen ütemû expanziója a közgazdaságtan által eddig fel nem térképezett területekre visz minket. Mindez azonban érdekkonfliktusban áll az emberiség jövõjével, hiszen ez a növekedés energiahordozókban és egyéb erõforrásokban szûkölködõ planétán megy végbe, aminek ráadásul az egyre inkább gyengülõ ökológiai rendszerét a fejlett országok minden szívfájdalom nélkül beáldozzák a növekedés oltárán. A globális karbon kibocsátás 40 százalékkal nõtt 1990 óta, a Föld olajkészleteinek a végességét még ha most nem is, de egy-két évtizeden belül mindannyian megérezzük, miközben a Föld lakossága eléri 2050-re a 9 milliárdot.
Hova vezet mindez? A növekedés mindenek fölé rendelése valóban egy jobb világot vizionál gyermekeinknek? Vagy muszáj lesz keresni és elfoglalni egy új bolygót, hogy azon folytassuk a növekedést? Ezekre a kérdésekre nehéz volna most választ adni.
Amitõl rettegnek e politikusok
A növekedés biztosításához mindenekelõtt szabad pályára van szükség, az útból el kell söpörni minden akadályt. Mert ha a növekedés elakad, akkor menetrendszerûen ránk telepszik a recesszió. Ez az, amitõl politikusaink rettegnek. Hiszen a gazdaság lassulása a magánszektor hanyatlását hozza: nõ a munkanélküliség, miközben a központi költségvetés kisebb adóbevételekre számíthat, ami pedig nyilvánvalóan kisebb szociális háló fenntartására ad lehetõséget. Mindez pedig együttesen rontja a választók közérzetét és növeli az elégedetlenség érzetét a mindenkori hatalom gyakorlóival szemben. Ezt elkerülendõ a politikusok természetesen mindent megtesznek a gazdasági növekedés fenntarthatósága és fokozása érdekében, például törvényhozóként elkezdik lassan és folyamatosan bontani mindazon jogi korlátozásokat, amelyek a növekedés útjában állnak.
Miután a GDP egyik fõ motorját a pénzügyi szolgáltatások jelentik, a növekedés fõ pillére pedig a fokozódó pénzintézeti aktivitás a hitelezés területén, ezért azt könnyû volt mindenkinek belátni: a gazdasági növekedés fõ üzemanyag-hordozója maga a tõkepiac és a bankrendszer. Így aztán a törvényhozói oldalon a pénzügyi szektor fejlõdését és növekedését akadályozó jogszabályokat liberalizálni kellett.
Ki, mit nem lát át?
Klasszikus példa erre az 1933-as Glass-Steagall-törvény, amit a nagy gazdasági világválság végén az USA léptetett életbe. A cél az volt, hogy a bankrendszert – minden korábbinál jobban és szigorúbb keretek között – szabályozza a világot, megóvva azt egy újabb rendszerkatasztrófától. Ezt a törvényt aztán 60 évvel késõbb a Clinton-adminisztráció kezdte felülvizsgálni és egyre több ponton lazítani, hogy a Wall Street még nagyobb hõfokon tudjon pörögni. Azonban a politikusok döntõ többsége soha nem volt képes átlátni a nemzetközi pénzügyi folyamatokat, így a lehetséges kockázatokat és veszélyeket sem tudták felmérni. Márpedig a bankrendszer azáltal, hogy nem a saját pénzét fekteti be vagy hitelezi, hanem az ügyfelekét: a bankok a válság idején a nemzetgazdaságok legsebezhetõbb pontjai, amelyeket éppen ezért mindenáron óvni és védeni kell.
A pénzintézetek az elmúlt évtizedekben azt csinálták amit a piac és a kormányok elvártak, a részvényesek megköveteltek és amit a jegybankok, a felügyeletek, az állam megengedett nekik. Hogy a növekedés mindenhatósága vezetett-e el a Lehman Brothers összeomlásához? Igen, azt gondolom ez végkövetkeztetésként kijelenthetõ.
Ez viszont explicit azt támasztja alá, amit az elmúlt évek során mindig hangsúlyoztam: a jelenlegi pénzügyi és gazdasági katasztrófához nem a bankok profitéhsége vezetett, hanem a modern társadalmunk mûködésének rendszere és a mindenkori politikai elit hatalomhoz fûzõdõ viszonya, aminek a legfõbb kötõeleme a gazdasági növekedés biztosítása. Ezért egyszerûen hazugság és felelõtlenség volt a nemzetközi politikai elit részérõl a krízis 2009-es enyhülésekor a saját hanyagságaik és hibáik palástolása végett a közvélemény indulatának feltüzelésével bûnbakot csinálni a bankokból. Amikor mindenki pontosan jól tudja, hogy az adófizetõk pénzébõl a kormányok nem csupán a bankokat mentették meg, hanem a vállalati, lakossági és önkormányzati betétesek pénzét. Miután az 1929-es válság és a Lehman Brothers összeomlása bemutatta, mi történik akkor, ha az állam passzívan szemléli a rendszerhibát. Éppen ezért a bankokat és a pénzügyi rendszert szabályozni kell, nem pedig büntetni vagy bûnösnek kikiáltani, meg koncként odadobni a haragvó közhangulatnak.
Végül aztán mindezt utólag belátva, amolyan “esõ után az esõköpeny” módjára 2010-ben megkezdõdött a késõbbi hasonló rendszerhibát elhárító jogszabályok megalkotása. Európában megszületett az EU Tõkemegfelelési Direktívája, az Egyesült Királyságban a Vickers Bizottság ajánlása, az Egyesült Államokban a Dodd-Frank Törvény, míg globális szinten a Bázeli Bizottság (Basel Committee on Banking Services) III. csomagja.Ezek mind egytõl egyig a bankrendszer tõke és likviditási helyzetének megerõsítésérõl szólnak. Az elõírásoknak, szigorításoknak azonban az az ára, hogy a bankok a hitelezés mértékének a visszafogására kényszerülnek, ami csökkenti a gazdasági növekedésre és növelni fogja a munkanélküliséget.
(a szerzõ közgazdász, a Budapesti értéktõzsde korábbi elnöke)
