Lakatos: veszélyes a számok misztifikálása

Mire vagyunk büszkék? És mire lehetünk igazán azok? Mi az amit elvárnak tőlünk, vállalatoktól, cégvezetőktől? Mivel mérik a teljesítményünket?
Így fordítom le magamnak az fn.hu felvetéseit. Egymáshoz kapcsolódó, de mégis különálló kérdések, amikre a válaszok sokszor egymással ellentmondóak, sőt egymást kizáróak.

Ráadásul évtizedről évtizedre változik, hogy a közvélemény mely válaszokat tarja helyénvalónak, ahogyan a társadalmi elvárások és preferenciák is folyamatosan alakulnak a frizurák, a ruhák, az udvarlási, párválasztási szokások, a gyereknevelés és sok más területén. Hosszabb távra visszatekintve, sokszor megmosolyogtató, esetenként megbotránkoztató, ami tegnap a csúcs volt.

Még ahol a ma uralkodó közmegegyezés trivialitásnak tűnik – miközben a tegnapi közvélekedést nevetségesnek tartjuk – egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a jövőben, sőt akár a közeljövőben a mai vélekedésünk, viselkedésünk lesz nevetség, vagy akár felháborodás tárgya. (Lévén a célközönség a gazdasági média olvasói, példaként az adómorál kérdését hozom fel….).

Mindezzel együtt egyes „igazságok”abszolútabbak másoknál. Sokat közülük arról lehet megismerni, hogy a közérthető, egyszerű megfogalmazás mögött bonyolult matematika, fizika rejtőzik. Kedvenc példám a vitorlázáshoz kapcsolódik. A legtöbb vitorlázást okító tanfolyamon halálra bonyolítva magyarázzák a vitorlázás fizikáját (szárnyfelületek, felhajtóerő, stb.), majd a gyakorlati oktatáson ezerféle apró mechanikus és vizuális észlelési és beavatkozási segítség felkínálásával (ezt nézd, azt húzd, stb.) összezavarják a kezdők agyát. Nekem szerencsém volt, mert igen korán elmondták nekem a titkot: akkor áll jól a vitorla, ha szép. Ez pedig egy igen általános igazság, hiszen ha a vitorlát pont kitölti a szél, nem gyűrődik, nem lobog, nem feszítjük-lapítjuk túlzottan, akkor alakítja át a szél erejét a leghatékonyabban a kívánt irányba történő haladássá. Annak persze ezer oka lehet, hogy miért nem áll szépen a vitorla: lehet, hogy nem is a kezelő tehet róla, csak megnyúlott az anyaga, az is lehet, hogy a szél iránya változik hirtelen.

Így vagyok én a cégek megítélésével: akkor jó egy cég, ha egyben, mindent figyelembe véve sokan ezt gondolják róla, így érzik. Akkor jó, ha vevői, szállítói szívesen dolgoznak vele, az emberek szívesen dolgoznak ott, a tulajdonosoknak pénzt termel, ésszerűen és erkölcsösen figyel a környezetet fenntarthatóságára. Az utóbbi megítélésével nagyon vigyázni kell, mert a környezet károsítása önmagában egy ugyanolyan időben és térben változó, ráadásul szubjektív társadalmi megítélést tükröző állítás-halmaz, mint egy cég „jó”-sága. A jó cég úgy egyensúlyoz ezen egymásnak sokszor ellentmondó feltételek között, hogy nem elég pillanatnyilag bizonyítani, hanem egy beláthatatlanul hosszú időtávon kell ezt fenntartani, azaz a jelenlegi „jó”-ság nem lehet a jövőbeni „jó”-ság felélése, vagy ellehetetlenítése.

Ezt a holisztikus szemléletet az élet minden területén fontosnak tartom. Akár az emberi szervezetről, akár a társadalmi szerkezetről, akár vállalatokról, akár egész országok gazdaságáról beszélünk, meggyőződésem, hogy a rendszerek bonyolultsága akkora és belső összefüggéseik, visszacsatolásuk, adaptivitásuk olyan mértékű, hogy a „bottom up” megközelítés kizárólagossága életveszély, a részletekből való megértés esélytelen, és legtöbbször félrevisz. Az ilyen megközelítés abból a nagyképű feltételezésből indul ki, hogy mindent tudunk az adott rendszerről, ezért pontosan tudjuk, hogy mely beavatkozással mit szabályozunk, és a rendszer adaptivitását, önálló életét figyelmen kívül hagyjuk. A szakorvosok így teszik el láb alól betegek ezreit, miközben a szűkebb szakmájuk protokolljait maximálisan betartják, így tudnak „egylövetű” vállalati tanácsadók cégeket illetve egyfókuszú gazdaságpolitikusok országokat nehéz helyzetbe hozni.

Csapdák

A napi vállalatvezetésben is hatalmas csapdát rejt ez a megközelítés: ha egy vállalatvezető a raktárkészlet csökkentését hirdeti meg (különösen ha prémium-feladatként), a kitűnő munkatársak ezt bármi áron (forgalomcsökkenés, eredményromlás, hírnévromlás, stb.) végrehajtják. Hiába gondoljuk magunkat mindenhatónak és a következő ciklusban (üzleti évben) már az előző ciklus tapasztalatai alapján mellékfeltételeket kötünk ki – például azt, hogy csökkenjen a készlet, de a forgalom nem csökkenthet, a vevő elégedettség maradjon meg, stb. – a cég belső gravitációja valahogy mégis kifog rajtunk. Ugyanolyan ez, mint amikor az orvos a k-adik gyógyszer mellékhatásainak elkerülésre írja fel a k+1-edik gyógyszszert, ráadásul mindegyik tüneti kezelést ad.

Én már rég tudomásul vettem, hogy tetszőleges adaptív rendszer képes az általam definiált tetszőleges f(x) függvény inverzét – azaz azt a függvényt, ami visszacsinálja azt, amit az f(x)-szel az imént próbáltam elérni – létrehozni. (Bölcsészeknek: akármilyen furfangos elvárást fogalmaz meg a vállalat (az ország) vezetése, a vállalati (népi) kollektív bölcsesség megtalálja az ellenszerét, ha nem azonosul vele.)

Ezért is nem tűzünk ki a vezetőinknek formális prémiumfeladatot. Akkor megy jól a hajó, ha szépen áll a vitorla, akkor jó a cég, ha minél több oldalról nézve harmonikus, szép, ami folyik benne. Ez persze egy nem létező, idealizált állapot, de szeretnénk minél közelebb jutni hozzá.

A profit ennek nyilvánvalóan csak egy eleme. Nem az a legjobb cég, amelyiknek ma legnagyobb a profitja. Viszont azt gondolom, az a cég, amelyik – legalább látszólagosan – végtelen ideig tud kimagasló profitot elérni, jó cég is. Nem azért jó egy ilyen cég, mert régóta nagy a profitja, hanem azért nagy régóta a profitja, mert jó cég.

A feltett kérdésre tehát azt válaszolhatjuk, a profiton túl semmi sincs, de éppen ezért majd minden túl van rajta.
Fontos, hogy folyamatos, széleskörű, az eliten túlnyúló diskurzus folyjon arról, hogy miket tekint a társadalom az üzleti életben követendőnek, értékesnek. Nem kell szégyellni, hogy ez változik, nem szabad viszont a múltért boszorkányüldözni a változások kapcsán.

A változó elvárások miatt hasznos az új fogalmak bevezetése, hogy a szereplők plasztikusan, az összetartozás érzését átvéve ismerkedjenek meg az új elvárásokkal.

Dilemmák

A Harvard Business Review idei első számában, az ismert management-guru, Michael Porter tett újabb kísérletet a cégek szűk értelemben vett érdekein túlmutató megítélésének, megértésének , lehetőségeinek az elemzésére. „Creating Shared Value” a cikk címe, a magyar fordítás „Közös értékek”-nek fordítja, szerintem helytelenül. A cikk arra mutat rá, milyen módon lehet a cég érdekei mentén a társadalom számára is – akárcsak melléktermékként – hasznos értéket teremteni, vagy esetenként a károkat csökkenteni. A cikk megerősítette azt a véleményemet, hogy ezeknek a hatásoknak a megfelelő figyelembe vétele összességében fontosabb társadalmi hatással bír, mint a klasszikus – leggyakrabban a cég saját tevékenységétől független, sokszor PR indíttatású közszereplés, jótékonykodás.

Nem tartom viszont jónak újabb és újabb mérőszámok definiálását. Ne kételkedjünk, a rendszer kitermeli a maga f-1(x) függvényét, azaz egyfajta formális igazodásnak leszünk a tanúi, miközben kitermelődik egy szakértői kör, akik közül többen a búcsúcédulák árusításából fognak élni, mint néhány könyvvizsgáló és sok CRM szakértő.

Nézzünk egy-két konkrét példát: ha egy cég számára azonos pénzügyi eredményt hoz két beszállító alkalmazása, de az egyik egy elmaradott hazai térségben ad munkát embereknek, míg a másik egy nagy értékű gépet vesz állami támogatással ugyanolyan végár eléréséhez, nem kétséges melyik mellet döntünk, ha a nagyobb társadalmi értékkel bíró mellékhatásra is tekintettel vagyunk. (De ördög ügyvédjeként ki kell mondani, hogy ugyanez a kérdésfeltevés a holland versenytársunknál úgy hangzana, hogy gépesítve gyártson neki 3 holland, vagy kézzel 30 magyar, és erre nem tudom, mi az ő társadalmilag helyes válasza).

Hasonló dilemma minket is érhet: egy távoli faluból hozzuk a munkaerőt, ahol nehéz munkát találni, vagy a városból ahol a gyárunk van, és van elég jelentkező? Előző esetben ugyanis jobban szennyezi a környezetet a sok buszozás…..
Maradjunk tehát a holisztikus megközelítésnél: az a jó ami egyben szép, és fordítva.

A tökéletes átlag

A GDP-ről, mint az országok állapotát jelző fő mérőszámról, hasonló a véleményem, mint a vállalatok esetén a profitról. A hosszú távon stabil, kiszámítható magas növekedésű GDP-vel rendelkező országokról – persze a saját környezetükből választott versenytársakhoz mérve – szinte kivétel nélkül ki lehet mondani, hogy jó ott élni.

A GDP mérése, amennyire én tudom, egy becsléssorozat, ami egy közösnek gondolt metodikán alapszik. A metodika változtatása, más mérhető, vagy legalább annak gondolt paraméter felvétele viheti előbbre az összehasonlító megértésünket. Ma is vannak fontos, rendelkezésünkre álló adatok például az életkilátásokról, ilyeneket is bele lehetne keverni egy módosított GDP-be. Mindezzel együtt a kis számú, hosszú idősoron, nagy mintán vizsgálható leegyszerűsítő mérések (vérnyomás, testhőmérséklet) bizonyult tudtommal máig a legjobb első méréssel végzett szűrésnek az egészségügyben. (Azzal együtt, hogy egy emberre ránézve gyakran mérés nélkül, a tekintetéből, a haja állagából még az amatőrök is megérzik a bajt – v.ö. szépen áll a vitorla).

Még egy szó a növekedésről: cégek esetén a növekedés cél, de nem öncél. Egy egészségesen, a saját tempójában növekedő cég nagyobb önmegvalósítási lehetőséget ad az ott dolgozóknak, mint egy befelé forduló, helyben járó. Többel járul hozzá a köz kiadásaihoz, nagyobb eséllyel szakadnak le róla új vállalkozások. De ahogy a profitábilitás, a növekedés is inkább eszköz, mint cél.

Nagyon szeretem a számokat, azt hiszem jóban is vagyok velük, de a túlzott misztifikálásuk veszélyes, ezért egy korábbi – megérdemelt nyugdíjas éveit töltő – kontrollerünk történetével fejezném be: egy kórházi szobában négyen fekszenek, kettejük hőmérséklete 27 Celsius fok, a másik kettőé 45 fok. Az átlag tökéletes, mégis 4 hulla van a szobában.