Ben-Hur (1959)
Van abban valami bizarr, hogy az a film, amely mellé 1959-es bemutatója óta még mindig csak két film tudott társulni a valaha volt legtöbb Oscar-díjjal rendelkező filmek elit klubjában, valójában Lee Wallace regényének harmadik filmváltozata. Így amikor azt hangoztatjuk, hogy Hollywood kifogyott az ötletekből, és már csak a bejáratott brandekből meg a remake-ekből (sequelekből, prequelekből, spin-offokból) él, jusson eszünkbe: korábban sem volt ez másképp. William Wyler alkotását tizenkét kategóriában jelölték Oscar-díjra, amelyből tizenegyet meg is nyert. Az eredmény nemcsak akkor, hanem még a következő harmincnyolc évben is rekordnak számított, melyet meghaladni azóta sem sikerült, bár a ’97-es Titanic és a 2003-as A Gyűrűk Ura: A király visszatér megismételte a bravúrt. A 214 perces, epikus hosszúságú filmben Judah Ben-Hur, egy gazdag zsidó család sarja meghallgatja a hegyibeszédet, ott van a kálváriánál, majd rengeteg szenvedés és harc ellenére a film végén kardját felcseréli Krisztus tanaira. Az alkotásnak egyébként azóta már két újabb remake-je is készült, sőt, 2016-ra ígérnek egy újabb nagyszabású rebootot.
Barabás (Barabbas, 1962)
Az olasz-amerikai koprodukcióban készült Barabás a Ben-Hurt körölvevő hype-ot próbálta meglovagolni, és a bibliai dráma vonalat erősíteni. A film szintén egy korábbi mű újrafeldolgozása, hiszen a Nobel-díjas író, Pär Lagerkvist regényéből már készült egy svéd verzió 1953-ban. A jól ismert bibliai történet szerint Poncius Pilátus – követve a zsidó szokást, hogy ünnep idején szabadon bocsátanak egy foglyot – megkérdezi a népet, kit engedjenek el, Jézust vagy Barabást. A sokaság pedig utóbbi elbocsátását kéri. A film azért érdekes, mert az evangéliumokból vett történetet meséli, de egy új narratíván – Barabásén keresztül vizsgálja a történetet. A Barabás a Ben-Hurral ellentétben csak három Oscar-nominációig jutott, és ezek közül egyet sem váltott be.
Jézus Krisztus Szupersztár (Jesus Christ Superstar, 1973)
Ez a rockopera úgy szól Jézus életének utolsó pár napjáról, hogy valójában Júdás alakja az igazán fontos benne. A történet szerint egy amatőr társulat tagjai az izraeli sivatag kellős közepén elő akarják adni – egyfajta modern misztériumjátékként – Krisztus életét. A hippi nemzedék számára Jézus mint az élet, a szabadság és a boldogság megtestesítője jelenik meg. A nem konvencionális módon bemutatott, sokak által vitatott feldolgozású újszövetségi történetből a feltámadás teljesen kimaradt, igazolva a címben meghatározott passzust, miszerint Jézus Krisztus nem Isten fia, nem próféta, vagy vallásalapító, hanem egy sztár, aki befut, s a végén el is bukik.
Bryan élete (Monty Python’s Life of Brian, 1979)
A Bryan élete, Monty Pythonék egyik legkedveltebb, legtöbbet idézet műve nem bibliai adaptáció, csupán az ihletettsége az. Bryan, akit, anyja egyedül nevel, majd zsidó konspirációs csoportokba keveredik, végül pedig keresztre feszítik, szemmel látható módon egy Jézus-metafora, ám minden abszurdsága ellenére ez nem csupán egy bibliai paródia, hanem aktuális társadalomkritika is egyben. „Doblátok a padlóla!”
Dávid király (King David, 1985)
Ez az alkotás nem feltétlenül élvezetesebb, mint az Exodus, a legtöbb kritika egyet ért abban, hogy ez egy „nem annyira jó film”. Miért került akkor ide? Richard Gere személye miatt, aki ebben az időszakban az Amerikai dzsigoló című filmjével már befutott hollywoodi színész volt, s akit olyan szerepekkel is megkínáltak, mint a Drágán add az életed, vagy a Tőzsdecápák. Gere spirituális indíttatásból ezeket a címeket visszautasította, viszont a Dávid királyét nem. Végül azonban a zsidó-keresztény kultúrkörben sem találta meg önmagát, és buddhista lett. A film egyébként mindösszesen 115 percben darálja le a Góliátot legyőző zsidó király teljes életrajzát.
Krisztus utolsó megkísértése (The Last Temptation of Christ, 1988)
Számos filmet tudunk megnevezni, ami vélt vagy valós keresztényellenessége miatt hatalmas felháborodást keltett, de Martin Scorsese filmje egyértelműen ennek a listának az elejére kívánkozik. A film legvitatottabb jelenete, amikor Jézus (Willam Dafoe) a kereszten arról fantáziál, hogy valójában normális emberi életet is élhetne, nem beszélve egy esetleges családalapításról Mária Magdolnával. A történet tovább megy, és egy szexjelenet közben valószínűleg először látjuk Krisztus meztelen ábrázolását. Egy fundamentalista keresztény szervezetet ez olyannyira felbőszített, hogy tagjai Molotov-koktélokat dobtak egy párizsi moziba a film vetítése alatt.
Egyiptom hercege (The Prince of Egypt, 1998)
Ez az alkotás ugyanarról a sztoriról szól, mint az Exodus, csak harcok helyett inkább zenei betétekkel operál. Mózes itt is az egyiptomi fáraó nevelt gyermeke, nézeteltérésbe kerül Ramszesszel, majd kivezeti a zsidókat Egyiptomból. A DreamWorks első egész estés animációs filmjében a szinkronhangok tekintetében itt sincs csalódás, a szereplőket az angol eredetiben Val Kilmer, Ralph Fiennes, Sandra Bullock, Jeff Goldblum, Michelle Pfeiffer, Danny Glover, Patrick Stewart, Steve Martin, Helen Mirren és Martin Short szólaltatja meg. A filmhez Hans Zimmer írt dalokat és zenét, a képi világmeg megteremtésén pedig több mint 350 animátor, művész, illetve technikus dolgozott.
A Passió (The passion of the Christ, 2004)
Mel Gibson filmje már jóval a megjelenése előtt botrányt kavart, s bemutatója után szinte senki nem ment el mellette szó nélkül. Több amerikai zsidó szervezet antiszemitizmussal vádolta, mások történelmietlennek, horrorfilmnek titulálták, vagy éppen a felekezetek közötti béke megsértőjének nevezték. Egy valami azonban biztos: a Jézus kálváriájának explicit megjelenítése, az erőszak aprólékos ábrázolása, és Mel Gibson sebfétise olyannyira hatásos, hogy az eddig felsoroltak között nem találni olyat, ami ennyire hatása alá vonja a nézőt. Gyerekkel megnézni azonban tilos!
Narnia Krónikái – Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény (The Chronicles of Narnia – The Lion, the Witch and the Wardrobe, 2005)
A nyájas olvasó okkal kérdezeti, hogy C. S. Lewis regényklasszikusából készült fantasy-kalandfilm miért került a listára, pedig rém egyszerű. Lewis számtalan helyen utal bibliai történetekre a regényekben, ami egyszersmind a filmben is megjelenik. Narnia alapítója, Aslan például magát Jézus Krisztust jelképezi, aki feláldozza magát az emberek bűnéért, sőt az egyik kötetben még bárány képében is megjelenik. Akkor mondja el, hogy ő a mi világunkban is jelen van, csak más néven. Az áthallások ellenére sem válik keresztény propagandává a film.
Noé (Noah, 2014)
Darren Aronofsky újkori látomása a bibliai Noéról és az özönvíz történetéről már-már Peter Jacksonos-gyűrűkurás magasságokban szárnyal, hiszen stílusában legalább annyira monumentális, nagyívű és epikus, mint a Középfölde-opusz. Aronofsky igazából először rendezett blockbustert, és stábjával nem is vallott szégyent. A kritikusokat és a nézőket ugyan egyaránt megosztotta a Noé, de az elvitathatatlan, hogy művészfilmes arányérzékkel elegyítette a vizualitást, a történetmesélést és a drámát. Ennyiben már több, mint a cikket inspiráló Exodus.
