A Don’t look back! igazi világvége hangulatú játék, minimális ingerrel akaszt ki, miközben lemond mindenről, ami ebben a világban kedves. Egy pár pixelből álló emberkét kell irányítanunk, aki egyre nehezedő pályákon kell végighaladjon, akár az emberi élet az idő tengelyén. Nem idegenek a játéktól az efféle megállapítások, mert a szintén pár pixelnyi ránk támadó lények (pók, madár, majomszerű, sárkányszerű stb.) mellett a környezet is igen sivár, befelé fordulásra ingerel, amellett, hogy maga a játék sokszor szívat. És a sok szívatás mellett néha a szív is megszakad, főleg, ha felcsendülnek azok a Tarr Béla-filmbe illő dallamok (Werckmeister-harmóniák?), melyek a játék végcélja mellett a létezés értelmét is megkérdőjelezik.
Arctalan, jellegtelen, sivár világ megannyi kihívással, gyakran a pályákat sem látva, olykor mérges tengerrel és lesből támadó bestiákkal körülvéve… Játékos legyen a talpán, aki mindezek dacára nem adja fel, és kitart a végsőkig.
