Néhány éve egy kultúrára specializálódott vállalkozó járta az országot egy látványos nagyrendezvény tervével. A műfaj ismerős: minden korábbinál nagyobb, minden korábbinál több szereplős, csupa felsőfok. A nyílt pályázati keretekkel nem próbálkozott – ott szakmai bírálat várta volna, nyilvános döntési lista, és az ő léptékéhez képest szerény összegek. Ehelyett ott járt házról házra, ahol keret nyílhat, és egyszer eljutott hozzám is. Együttműködést kért, nemet mondtam: a terv látványos volt, de üres, a területre gyakorolt várható hatása a nullához közelített. A rendezvény fél évvel később mégis megvalósult. Hogy miből, azt ma sem tudnám megmondani – ebben a mondatban mutatható fel a rendszer lényege: azok a forráscsatornák, amelyekből az ilyen tervek a nyílt pályázatok szakmai szűrőjét megkerülve is megvalósulhattak, jellemzően sem döntési listát, sem szempontrendszert nem hoztak nyilvánosságra.
A hatás az lett, amit várni lehetett: semmi. A drónfelvételek viszont kitűnően sikerültek. Elég jól ahhoz, hogy a program a következő évben újra forráshoz jusson.
Írásom azt vizsgálja, milyen rendszer az, amelyben az üzemzavarnak látszó történet valójában a működés szabályait tárja fel. Egy sorozat első darabja: a magyar kultúra irányítása újjáépítés előtt áll, és a szereplőkről vitatkozunk hangosan, nem a működésmódokról. Pedig hogy tíz év múlva mire emlékszünk majd ebből az időszakból, az végsősoron nem a leváltásokon és kinevezéseken múlik, hanem azon, sikerül-e most olyan szerkezetet építeni, amelyben a fenti történet nem tud megismétlődni.
A bontás megkezdődött; ez a sorozat arról szól, mi épüljön a helyére.
