Elnémult a mikrofon. Elment az ember, a legfeketébb hangú fehér énekes, aki mankóra támaszkodva is óriás volt a színpadon. 77 éves korában egy sikeresnek mondott műtét után a magyarok blueskirálya, Deák Bill Gyula váratlanul örökre elaludt. Arra kérünk mindenkit, hogy adjanak időt a családnak, hogy felfogják a felfoghatatlant, és mindenki tisztelettel várja meg, amíg hírt adunk az búcsúzás részleteiről.
– jelentették be a hírt Deák Bill Gyula hivatalos Facebook-oldalán.
A zenész 77 éves volt.
Hét évvel ezelőtt Nagy József kollégánk közölt vele terjedelmes interjút lapunkba. Ebből idézünk alább:
Mi lett volna Billből, ha budai úri gyereknek születik?
Tán betörő. Haha. Mit tudom én. Hál’ istennek, nem így történt. Ha fentről jönnék, nem tudnék semmit. Amúgy egyszer majdnem úrfiú lettem. Mert az orvost, a tanár urat, amikor elcseszte a bal lábamat, annyira kínozta a lelkiismeret, hogy felajánlotta, a nevére vesz, felnevel, kitaníttat, és ha meghal, rám száll a teljes vagyona. Állítólag anyám szépsége is szerepet játszott a tanár úr nagylelkű gesztusában. De a szüleim, bár iszonyú csórók voltak, nem adtak neki oda, annyira imádtak, anyám különösen, hiszen egyforma a lelkünk.
Első pofonnak elég nagy volt az a műtét.
Szar orvosi műhiba. Tizenegy éves voltam, futballoztam, megsérültem, bevittek egy rutinműtétre, és az orvos operáció közben megsértette a főütőeret. A műtős később elárulta, persze tanúskodni nem volt hajlandó, hogy a doki még élvezkedett is, hogy fröcsög a vér. Apámék feljelentették az orvost, de egy ügyvédtől azt kapták az arcukba, hogy a cipész a cipőt cseszi el, az orvos meg a beteget, nincs mit tenni. Pechemre annak idején még nem léteztek olyan tökéletes műerek, mint manapság, mesélték, rögtön lehetett tudni, hogy nagy a baj. Valahogy összevarrtak, begipszeltek, de tályogot meg trombózist kaptam, s hiába jegelték, zöldült, sárgult a lábam.
Egy hét múlva visszatoltak a műtőbe, azt hittem, azért, hogy levegyék a gipszet. Hát, le is vették, a lábammal együtt.Amikor magamhoz tértem, felnéztem, a kórterem ajtaján volt egy ablak, mögötte anyámék, láttam, sírnak. Fel akartam kelni, hajtom félre a takarót, és hát nincs lábam, csak egy csonk bebugyolálva, alatta minden csupa vér. Az volt a kemény.
Rettentően elkeseredtem, öngyilkos akartam lenni, még a kórházban bevettem egy csomó gyógyszert, de a nővérek időben kiszúrták, mit művelek. Aztán villámgyorsan összeszedtem magam, a gyereknek teste, lelke gyorsabban gyógyul, legalábbis látszólag, mint egy felnőtté. Pár hónap múlva már simán lábteniszeztem, mankóval ütöttem le a labdát, a többiek meg beszóltak, hogy ne csaljak, csak lábbal ér. Onnantól féllábbal oldottam meg. Aztán lett műlábam, azzal csináltam.
Hamar érkezett a második, a pálcás pofon.
Az is mekkora pech! A bal szememet is elveszítettem, egy hülye gyerek nádpálcával beleütött, miután a suliban összeszólalkoztunk.
