Négy nap, 3,6 millió forint. Ha számokban akarjuk összefoglalni Anna nagymamájának tartózkodását egy budapesti agglomerációban található magánidősotthonban, így festene a kimutatás egyik sora.
2024 októberében ugyanis, amikor lejárt az egyhónapos próbaidő, Anna (akinek nevét kérésükre megváltoztattuk) családja 3,6 millió forint egyszeri támogatási díjat fizetett be, hogy a nagymama az otthonban maradhasson, s a korábbi szerződése „élethosszig tartó” elhelyezést biztosító konstrukcióvá alakuljon. Anna nagymamája ekkor éppen kórházi kezelés alatt állt. Október 7-én költözött vissza az otthonba, ahol aztán október 11-én elhunyt.
Egy teljes hónapot (2024 szeptemberét) addigra már eltöltött az intézményben – ezért egymillió forintot fizetett a család. Miután a próbaidővel mindkét fél elégedett volt, aláírták a hosszú távú szolgáltatói szerződést is. Noha ebben az áll, hogy „amennyiben a hosszú távú szerződés megkötését követően 1, azaz egy hónapon belül elhalálozás történik, úgy megbeszélés tárgya (mellékletben rögzítendő) az egyszeri támogatói díj egy részének visszafizetése”, az intézmény a nagymama halála után nem válaszolt semmilyen megkeresésre – a Békéltető testület esetében sem –, és ügyvédi felszólításra sem fizetett vissza semennyit a „támogatói díj” címen kifizetett összegből.
Zajlik a pereskedés; egyelőre kérdés, hogy az otthon kötelezhető lesz-e rá, hogy a befizetett – egyébként adómentes – támogatói díjból bármennyit visszaadjon a rövid bent tartózkodásra tekintettel. A szerződés ugyanis az otthont védi.
Idősotthonba kerülni vagy szerettünket intézménybe költöztetni alapvetően is nehéz élethelyzet, de a hazai intézményrendszer krízise még tovább növeli a családok kiszolgáltatottságát: mivel kevés a férőhely, beláthatatlanul hosszúak a várólisták, az idősotthonokra való igény folyamatosan növekszik, a legtöbben pedig akkor fordulnak az intézményekhez, amikor már égető szükség van rá, az ellátottak vagy hozzátartozóik gyakran bármilyen szerződést elfogadnak. Az sem ritka, hogy egyszerűen nem jut idő a mérlegelésre, az engedélyek, feltételek pontos megismerésére, így ezekkel csak akkor szembesülnek, amikor már konfliktus alakult ki az intézménnyel. És persze ezen a területen is akadnak, akik visszaélnek a kiszolgáltatott helyzettel, illetve a hazai bizonytalan jogi környezettel, még ha a szakmában dolgozók tapasztalatai szerint nem is ez a jellemző.
Közben a másik oldal, tehát az otthonok helyzete sem egyszerű: az ellátottak és a családtagok elvárásai gyakorta irreálisak, nem ritka, hogy – épp a nehéz bekerülés miatt – valótlant állítanak az idős állapotával kapcsolatban, és azzal is nehéz mit kezdeni, amikor egyszercsak nem fizetik ki a szolgáltatási díjakat.
Ebben a cikkünkben az idősotthonok körüli jogi vitákról lesz szó. Tholt Klára és Hámori István elmesélte lapunknak, hogyan utasították ki őket egy szintén budapesti agglomerációs magánidősotthonból, Anna jogi képviselője, Dr. Weidinger Kinga és Dr. Nagy Viktor intézményesített idősgondozási szakértő pedig abban voltak segítségünkre, hogy megpróbáljuk összeszedni, mire érdemes figyelni a szerződéskötéskor és milyen lehetőségei vannak az embernek, ha konfliktusba kerül az idősotthonnal.
Azt hitték, hogy hátralévő életükre biztonságot vettek, kirakták őket az idősotthonból
Húsz négyzetméteres, takaros kislakásban vagyunk a nyolcadik kerületben. Az apró konyhában kisasztal, rajta nápolyi, a nagyszoba zsúfolásig telve két élet tárgyaival: Tholt Klára és Hámori István laknak itt azóta, hogy 2022-ben kiutasították őket a budapesti agglomerációban található magánfenntartású idősotthonból, ahol azelőtt hat évig éltek.
Azért kellett távozniuk, mert a fenntartók az év szeptemberében váratlanul bejelentették, hogy fejenként hatvanezer forinttal megnövelik a havonta fizetendő szolgáltatási díjat. Két opciót kínáltak a bentlakóknak:
