Dühös, amikor arra gondol, mivé lett mára az internet?
Gyakran vagyok dühös, kétféle értelemben is. Egyrészt van az a mindennapos frusztráció, amikor próbálok elintézni valamit a neten. Például most épp repülőjegyet kellene átfoglaltatnom, így nézegetem az Air Canada felületeit, és legszívesebben megölnék valakit, mert tudom: végül úgyis fel kell majd hívnom őket, mint valami ősembernek.
Ez tehát a hétköznapi düh, de van egy mélyebb fajta felhorgadás is. Ma például hallgattam séta közben egy podcastot, amiben az internet és a nagy platformok szabályozása volt a téma: a megszólalót jó szándék vezérelte, ám amikor konkrét javaslatokra terelődött a beszélgetés, bődületes tévedéseket mondott. Ilyen bosszankodásra csaknem minden nap van lehetőségem, mert manapság szinte senki nem képes józanul gondolkodni erről – a politika ugyanis húsz éve tétlen ezen a téren.
Nemrég az ontariói közszolgálati média megkért, hogy narráljak egy gyerekeknek szóló adatvédelmi tájékoztatót, és valami olyasmit kellett volna mondanom: „Kedves gyerekek, azért kell adatvédelmi eszközöket telepítenetek a számítógépetekre, hogy biztonságban legyetek.” Én viszont azt mondtam:
Ez nem véd meg titeket. Akkor lesztek biztonságban, ha illegálissá tesszük, hogy kémkedjenek utánatok. A körülöttetek élő felnőttek bizony cserbenhagytak benneteket, és bármit is tesztek ez ellen, az valójában nem oszt, nem szoroz.
Tudom, hogy nagyon lehangoló ilyet mondani egy tízévesnek, de attól még igaz.
Az egyéni odafigyelés tehát nem elég, csak kormányzati fellépéssel lehet helyrehozni az elromlott internetet?
Nyilván van helye az egyéni cselekvésnek is, csak sokan a kezdetektől túl nagy jelentőséget tulajdonítottak ennek. Gondoljunk vissza az internet korai éveire, amit olykor a techno-optimizmus korszakának neveznek. Szerintem akkor sem léteztek techno-optimisták, legfeljebb techno-reménykedőnek hívnám őket. Mert az optimista úgy gondolja, hogy minden rendben lesz, míg a reménykedő mindössze abban bízik, hogy talán képesek lehetünk megjavítani azt, ami szükségszerűen elromlik.
A techno-optimisták eredendő bűne az volt, hogy elhitették a közvéleménnyel: ha a titkosításod elég jó, akkor kivonhatod magad a politikai megoldások alól, mert a rendőrök úgysem tudnak lehallgatni. Magyarán: nem kell megjavítani a társadalmat, elég csak a technológiádat fejleszteni. Ez óriási tévedés volt. A valóság ugyanis az, hogy jogállamiság nélkül semmid sincs.
Amikor az országodat egy autokrata veszi át — amire persze sem Magyarországon, sem Amerikában nem láttunk még példát!— akkor a titkosítás nyújthat némi korlátozott védelmet, amíg megszervezitek a demokrácia helyreállítását. De az az elképzelés, hogy »autokrácia + titkosítás = szabadság« egyszerűen őrültség.
Az egyéni cselekvésnek valójában akkor van értelme, ha más emberekkel együtt szerveződsz azért, hogy helyrehozzátok az elromlott dolgokat. Tehát jó technológiai döntéseket hozol — de közben azt is tudod, hogy a biztonsági intézkedéseidnek megvannak határai. A titkosítás világában él egy eufemizmus, az úgynevezett „gumicsöves kriptoanalízis”, ami a valóságban azt jelenti, hogy odakötöznek egy székhez, és egy gumicsővel addig vernek, amíg el nem mondod a jelszavaid. Ahol ez megtörténhet, ott teljesen mindegy, hány bites a biztonsági kulcsod.
Azért is kérdeztem, hogy dühös-e, mert az „elszaródás” szó elsőre olyan, mintha indulatból jönne, a könyvet olvasva viszont kiderül: szinte tudományos igényű terminus technicus, ami mögé egy komplett elméletet húzott fel arról, miként mennek tönkre digitális tereink.
Ehhez némi személyes adalék: immár 25 éve dolgozom az Electronic Frontier Foundation nevű civil szervezetnek, amely a technológiai szabályozás és a digitális jog kérdéseivel foglalkozik. Nagy kihívás, mert borzasztóan elvont kérdéseket vizsgálunk, amik ráadásul időben is távolinak tűnnek. Az emberek pedig teljesen érthető módon a kézzelfogható dolgokat tartják fontosnak, amelyek itt és most történnek. A baj csak az, hogy mire a technológiai kérdések konkréttá és aktuálissá válnak, addigra már túl késő.
Ezért fontos, hogy a technológiai kérdések nagyobb súlyt kapjanak, amit én sci-fi íróként metaforákkal és narratív értelmezési keretekkel próbálok elérni. Így akadtam rá az „elszaródás” kifejezésre is. És kiderült, hogy egy ilyen szitokszó kiváló belépési pont lehet a tágabb összefüggések megértéséhez. Az emberek meghallják, és azt mondják: „Igen, dühös vagyok. Ez a szó jól kifejezi, amit érzek.” Emiatt hajlandóak elolvasni akár egy technikai elemzést is, aminek révén jobban megérthetik, miért dühösek, és mit lehetne tenni a probléma ellen.
Mi hajtja a technológiai elszaródást, és mik a fázisai?
Az elszaródás három dolgot takar egyszerre. Egyrészt leírja, hogyan romlanak el a platformok. Másrészt elméletet ad arra, miért romlanak el. Harmadrészt pedig szakpolitikai javaslatokat kínál arra, miként lehetne ezt helyrehozni.
A leíró rész egyszerű megfigyelés. Szerintem a platformok ugyanis nem azt csinálják, amit sokan mondanak róluk: vagyis hogy becsalogatnak fogyasztóként, aztán eladnak minket a hirdetőknek. Inkább arról van szó, hogy először becsalogatnak és foglyul ejtenek a rendszerükben, aztán becsalogatják a hirdetőket és az üzleti partnereket is, őket is függővé teszik, végül pedig mindenkit kifosztanak. A háromlépcsős folyamat tehát így néz ki:
