A magyar nyelvújítás vezéralakját, Kazinczy Ferencet (1759-1831) mindenki ismeri, nevét intézmények és közterületek egész sora viseli, életműve pedig iskolai tananyag.
Kazinczy családjáról, őseiről, illetve leszármazottairól ugyanakkor alig esik szó: kevesen tudják például, hogy legifjabb fia, Kazinczy Lajos (1820-1849) a szabadságharc vértanúja volt – két nappal az aradi tizenkettő után, az aradi vár sáncárkában lőtték agyon –, dédunokája, Gábor (1889-1964), illetve ükunokája, Ferenc (1929-2016) nélkül pedig a modern építészet íve talán egészen másként alakult volna. Cikkünkben a két mérnököt mutatjuk be, akik életüket ugyan nem teljes egészében Magyarországon töltötték, mégis mindvégig magyarnak vallották magukat.
Nyomot akart hagyni
A 17. század közepén már nemesi címet viselő Kazinczyak (akik teljes nevükben a kazinci és alsóregmeci előtagot viselték) a kiegyezést követően már az ország legkülönbözőbb részeire szóródtak szét. Gábor apja Szegeden ítélőtáblai bíróként működött, így ő is a Tisza-parti városban látta meg a napvilágot. Az előbb a szegedi, majd a kecskeméti piarista ginmnáziumban tanuló fiú már korán eldöntötte, hogy a mérnöki tudományok felé fordul, így jelentkezett a Műegyetemre, aminek a kapuját 1911-ben építészként hagyta el.
A Műegyetemi Evezős Clubban is aktív, egy 1913-as osztrák-magyar nemzeti versenyen nyolcasban ezüstéremig jutó fiatal Kazinczy egy rövid nagybecskereki kitérő után azonnal állást kapott a Székesfővárosnál, ahol ideje jó részét az új építkezések műszaki felülvizsgálatával töltötte.
Csatlakozása után nem sokkal máris megváltoztatta a hivatal működését, hiszen egy máig fontos szabályt is bevezetett:
