A polgári sajtót fokozatosan számolta fel a Tanácsköztársaság. Ebben nem látták a sajtószabadság sérelmét, mivel úgy vélték, hogy a „polgári sajtóban” csak annak a szólása szabad, akinek van pénze megjelentetni a saját véleményét, illetve megvásárolnia másét, vagyis a kapitalizmusban csak elméleti sajtószabadság létezik, gyakorlati nem. Sőt, kifejezetten az újságírók felszabadításaként állították be, hogy a Tanácsköztársaságban már nem érvényesek a piaci szempontok, így nem kell többé eladni magukat az újságíróknak, hanem szabadon hirdethetik „az igazságot” – a munkásosztály igazságát:
„A kapitalizmus véleményszabadsága […] éppen úgy csak álszabadság volt, mint ahogy álszabadság volt az úgynevezett szabadverseny. Mert ez a szabadság egyedül azokra nézve áll fenn, akik a véleményeket vásárolják és irányítják […] A kifejezési képességnek áruvá válása, a véleménynyilvánítás eladása […] emberi és erkölcsi lényének gyökerében sújtja a sajtó munkását. Ő éppen azt kénytelen eladni, ami emberi szabadságának lényegét kiteszi. […] A proletárállamnak tehát ezzel a szabadsággal éppen úgy le kell számolnia, mint a nagybankkal, [vagy] mint a prostitúcióval”. (Sajtószabadság és kapitalizmus. Vörös Újság, 1919. július 10.)
A Horthy-kori Tanácsköztársaság-ellenes irodalomban előszeretettel írtak róla, hogy a proletárdiktatúrában azonnali és általános betiltással sújtották a polgári sajtótermékeket. De ellentétben az „általános betiltás” toposzával, először csak három reakciósnak minősített országos napilapot szüntettek meg rendeletileg 1919. március 25-én, ezek a korábban Tisza István-közeli 8 Órai Újság, a politikai katolicizmus szolgálatába állított Alkotmány és Rákosi Jenő konzervatív Budapesti Hírlapja voltak, utóbbi szerkesztőségébe a Vörös Újság költözött. E három lapon túl azonban a többi polgári napilap tovább működhetett, újságíróik pedig megbízhatóan szállították a proletárdiktatúra mellett kiálló cikkeiket.
„Tanácsköztársaság lett Magyarország, konjunktúra lett a kommunizmus”
A Tanácsköztársaság kezdeti támogatottsága és az újságírók jelentékeny részének opportunizmusa miatt szükség se lett volna az egyes lapokhoz központilag kivezényelt szerkesztőkre. Ráadásul velük sokszor nem is találkoztak a lapok munkatársai: a Borsszem Jankó vicclap új rajzolószerkesztőjének megtett, igazi álláshalmozó Bíró Mihály például csak havonta egyszer tűnt fel a lap szerkesztőségében, akkor is csak azért, hogy fölvegye 3 ezer koronás fizetését – ahogy Nagy Lajos írta A menekülő ember című visszaemlékezésében –, de nélküle is működött a propagandairányba állt vicclap.
„Tanácsköztársaság lett Magyarország, konjunktúra lett a kommunizmus. A legvadabb uszítók és munkásellenesek egyszerre energikusan verni kezdték a mellüket, hogy ők proletárok és mindig azok voltak. És a proletariátus, amely az átalakulás lázas munkájában nem ért rá a férgek eltaposására, nem rázta le magáról ezeket a szívós állatkákat. Nem ütött szét a pesti sajtódzsungelben. Kegyelmes volt” – bírálta utóbb a proletárdiktatúra addigi kíméletes sajtópolitikáját májusban a Vörös Újság a „Cikk a vezércikkről” című 1919. május 9-i írásban.
Az ugyanazon név alatt kiadott, de kommünbaráttá vált lapok mellett persze akadtak olyanok, amelyeket szinte a felismerhetetlenségig átalakítottak, például a Déli Hírlapból Vöröskatona néven március 30-án a Vörös Hadsereg újságja lett, vagy a Világból később Fáklya néven a Közoktatásügyi Népbiztosság lapja – de az újságírói állomány nem változott.
Ám, ahogy minden területen, a Tanácsköztársaság első „boldog” hetei után a sajtóban is éreztették hatásukat a nehézségek: a papírhiányra hivatkozva a Forradalmi Kormányzótanács az 1919. április 8-i ülésén a Vörös Újság és a Népszava, valamint a szintén a tanácskormány felügyelete alá kerülő Az Est és a Pester Lloyd kivételével az összes napilap kiadásának beszüntetéséről határozott, de annak végrehajtását azonnal fel is függesztette. Érthető, hogy amikor határozni kellett, hogy mely lapok működhetnek tovább, akkor a kormányzat a kommunista és a szociáldemokrata újság, valamint a legnépszerűbb bulvárlap és a külföld tájékoztatására szolgáló német nyelvű lap megmentése mellett döntött.
Ezt „nacionalista uszításként” ítélték el, miképp a „román faj” alacsonyabbrendűségét hirdető cikkeket is, amelyek szerzői felültek a Tanácsköztársaság román „bojár-imperializmus” elleni kampányára – a Vörös Hadsereg Románia elleni rendszervédő harca idején –, de első világháború alatti rasszista toposzokat aktivizáltak.
De nemcsak a polgári sajtó okozott kellemetlenséget, a Sajtódirektórium vezetőjének és a Magyar Újságírók Szakszervezete elnökének, a szociáldemokrata Göndör Ferencnek Az Ember című lapját 1919 áprilisában szintén betiltották (és csak júniusban jelenhetett meg újra), miután abban Kéri Pál a pozícióba jutó avantgárd művészek bírálatával együtt megtámadta a kultúrpolitikának irányt szabó Lukács Györgyöt és „egész irodalmi és művészeti stréberhadát”. (Kéri Pál: Máca! Az Ember, 1919. április 15.)
A polgári napilapok megjelenése május 14-től teljesen szünetelt. Az antant blokádjától sújtott Tanácsköztársaságban 1919 nyarától így is egyre súlyosbodott a papírhiány, amely már nemcsak a napilapok, de az iskolai tankönyvek és olvasókönyvek kiadására is kihatott. Ekkortól már a Vörös Újságot is csak gyenge minőségű, sárga színű, újrafelhasznált papírra tudták nyomni, 1919. július 8-tól 12 helyett már csak 8 oldalra. Persze továbbra is lehetett kérelmezni lapengedély kiadását a Papír- és Nyomdaanyag Hivatalnál – csak épp esélytelenül.
Az „osztályfölötti osztállyá fajult újságírók henye kasztja”
Hiába lettek azonban munkanélküliek a Forradalmi Kormányzótanács által felfüggesztett lapok újságírói, a szerkesztőségi és kiadóhivatali alkalmazottak továbbra is megkapták a fizetésüket, amelynek folyósítását az állam vette át. Ezt még egy olyan élesen kommünellenes, ellenforradalmi kiadvány is elismerte, mint az A Lenin-fiúk véres munkái (1920): „A kenyeret nem vették ki sem a munkások, sem a betűszedők, sem a hírlapírók szájából. Fizetésüket rendesen kapták, de semmit sem dolgoztak érte”.
A Vörös Újságban célkeresztbe is került „a dolgozók nyakán már valóságos osztályfölötti osztállyá fajult újságírók henye kasztja”, mivel: „a kevés komoly, tanuló és becsületesen dolgozó újságíró mellett hallatlan nagy száma az élősdieknek, a tudatlan, renyhe, opportunus sarlatánoknak és szélhámosoknak”. (Cikk a vezércikkről, Vörös Újság, 1919. május 9.)
A Tanácsköztársaság által munkanélkülivé – vagyis „herévé” – tett újságírók így azt kapták volna büntetésül, amit azok a lelkes diákok és egyetemi hallgatók jutalmul, akiket 1919. március 30-án kezdtek toborozni, elsősorban agrárproletárok oktatására:
„Hozzátok fordulunk, akiknek lelkében él az elnyomott emberiség felszabadító munkája iránt való lelkesedés […]. A proletariátus diktatúrája kétszeres szeretettel öleli keblére azokat a diákelvtársakat, akik proletártestvéreik szellemi felszabadításának magasztos és nemes munkájában részt venni kívánnak”. (A diákelvtársak tanítsák írásra és olvasásra a földműves szegényeket. Vörös Újság, 1919. március 30.)
Az egyre több feladattal ellátott és emiatt egyre befolyásosabbá váló házbizalmikat utasították, hogy írják össze a házukban lakó írástudatlanok nevét, foglalkozását és családi állapotát. Az „ügybuzgó munkásságra” is számított a Közoktatásügyi Népbiztosság a vidéki írástudatlanok képzésében.
A munkásegyetem „nem diplomagyár, vizsgagyár és áltudósok képzésének torz egyvelege”
A Mozdony utcai tanítóképző intézetben díjtalan munkástanfolyamokat indítottak a magyar és német nyelvű írás-olvasás alapismereteinek átadására, mellette a táplálkozás egészségtanáról, a darwinista evolúciótanról és a „mai társadalomról” szóló előadásokkal. A szakszervezeti tagoknak – legalábbis azoknak, akik már 1918. október 31. előtt is egy munkásszervezet tagjai voltak – magasabb szintű, propagandisztikus képzésére munkásegyetemet is szerveztek, amelyet mind a korábban működő szabadoktató intézményektől – mint amilyen az Erzsébet Népakadémia volt –, mind a „burzsoá” társadalom egyetemeitől elhatároltak:
„A munkásegyetemnek semmi köze sincsen azokhoz a »szabad egyetemnek«, »népszerű főiskolának« csúfolt előadássorozatokhoz, amelyeken egy-egy kikopott tárgyat ismertettek néhány órán a nagyközönség számára a burzsoá-társadalom egyetemének tanárai. De a munkásegyetem nem is a diplomagyár, vizsgagyár és áltudósok képzésének az a torz egyvelege, amelyet a mai egyetem mutat. A munkásegyetemen rendszeres, állandó tudományos munka fog folyni; hallgatói kizárólag a dolgozó proletárság köréből kerülhetnek ki: akik miután kivívták maguknak a hatalmat, most meg fogják szerezni a tudást is ahhoz, hogy a termelést, a közigazgatást, a kultúrát önmaguk irányítsák”. (Munkásegyetem. Vörös Újság, 1919. március 29.)
A proletárdiktatúra katonai válságának mélypontján, május elején megnyílt Marx–Engels Munkásegyetem marxista-történelmi materialista kurzusain elsősorban politikai és gazdasági problémákkal, „a kapitalizmus analízisével és bírálatával” foglalkoztak, de a Vörös Hadsereg felpörgetett toborzókampánya idején fontosnak tartották, hogy miképp lehet megelőzni a fenyegetést, „hogy a proletárhadseregből militarista intézmény váljék”.
A hallgatókat felmentették a munkavégzés alól, és a korábbi munkabérüknek megfelelő illetményt ígértek nekik; katalógusolvasással ellenőrizték, hogy látogatják-e az előadásokat. A Budapesti Tudományegyetem (a mai ELTE) jogi karának épületébe – „a polgári tudományosság e rikító bagolyfészkébe”, ahogy a Vörös Újságban írták – költöztetett munkásegyetem kupolacsarnokában tartotta Lukács György a programadó előadását „Régi kultúra és új kultúra” címmel. Ebben Lukács kijelentette: „Az összeomlott kapitalista társadalmi rend siratói még az összeomlás előtt a kultúrán siránkoztak a leghangosabban: úgy állították be osztályérdekeik féltését, mintha az a kultúra örök értékeinek féltésén alapulna”.
Milyennek képzelték a „proletárkultúrát”, amelynek fel kellett váltania a lerombolt polgárit? Lukács távlatilag a munkásokra kívánta hagyni, hogy eldöntsék, mi a nekik való kultúra: „Valamikor el fogunk jutni oda, hogy a proletariátus maga tudja megmondani: mi az az örökség, amit vállal, és mi az az örökség, amit nem”. De, amíg elérik a megfelelő „kulturális színvonalat”, az értelmiség a kulturális életben is megtartotta a pozíciókat, így az Írói Direktóriumban se munkások döntöttek arról, hogy melyik író az, akit támogasson a proletárállam.
Csunderlik Péter: A 133 napos „vörös farsang” – A magyarországi Tanácsköztársaság rövid története
Napvilág Kiadó, 2025
