Arról a csaposnőről kapta nevét a gravitáció, aki Newton helyett egy bálnavadásszal állt össze, majd hatosikreket szült neki?

Így szerettek ők

Fizikusok szerelmei

Arkhimédész és Heuréka

Kr. e. 250. egyik tavaszi reggelén Arkhimédész álmosan lépkedett a szürakuszai közfürdő mozaikpadlóján. Átsétált az oszlopok között, majd tunikáját egy márványszobor kinyújtott karjára terítette. Megindult lefelé a medence lépcsőjén, jobb lába a vízbe ért. A folyadék szintje finoman megemelkedett. A felszínen apró dudor jelent meg, aztán maga körül tajtékot vetve prüszkölő nőalak bukkant elő.

– Heuréka! – ordította el magát a nagy tudós kétségbeesetten, és hanyatt-homlok menekülve, meztelenül szaladt végig a város főutcáján.

A történetírók félreértették a jelenetet, ahogyan sohasem találtak megértésre Arkhimédész örök csodálójának érzelmei sem.

A görög Heuréka egyszerű kőfaragó családba született. Apja főként kidőlt oszlopokat és romokat készített, melyekre már abban az időben nagy volt a kereslet. A fiatal lány a matematikusok ünnepén, egy szabadtéri merőleges állítás során látta meg az akkor harminchét éves természettudóst, akibe azonnal beleszeretett. Attól fogva szüntelenül üldözte rajongásával, a medencés incidens csupán egy volt a sok közül. Szerelmes üzenetekkel árasztotta el imádottját, aki egyszer komolyan meg is sérült a cserépdaraboktól. A polihisztor nem viszonozta az állandóan nyomában járó nő közeledését. Legelőször neki címezte elhíresült mondását is: „Ne zavard a köreimet!”, melyet baráti köreire értett.

Heuréka azonban így is nagy hatást gyakorolt a tudósra, aki miatta kezdett érdeklődni a különféle szerkezetek iránt. Arkhimédész számos találmányt eszelt ki, hogy zaklatóját magától távol tartsa. Biztonsági zárak és csapdák sora után a második pun háború idejére végül elkészült hajítógépével. Szerelmét a város római hajóostroma során látták utoljára. Egyes híresztelések szerint a nő túlélte a katapultálást, elúszott egy harci gályáig, és felmászott a fedélzetre. Később eljutott Rómába, ahol feleségül ment egy alexandriai fürdőorvoshoz.

Newton és Polly

Newton ábrándozva követte szemével a fiatal felszolgálólányt, ahogyan mindig is tette, ha a Horgony és Pocokban időzött. Mostanság pedig szinte minden délután ez volt a programja. Csillagászként nem sok néznivalót talált ilyenkor az égen, talán csak a halványan derengő Holdat.

Magányosan ücsörgött a fal mellett egy almát rágcsálva, míg a füstös terem közepén lármás társaság mulatott. A férfiak egyike-másika röhögve csapott a lány fenekére, egyesek még sörhabos csókot is nyomtak arcára, ha odahajolt összeszedni a korsókat. Isaac soha nem ragadtatta volna magát ilyesmire. Óvatosan adagolt bókokkal igyekezett felhívni magára a figyelmet.

Amint a nő közeledett, kihúzta magát, összeszedte minden bátorságát, és megszólította:

– Elnézést!

A lány meg se hallotta, még a szomszéd asztal beszólásán vihogott. Newton megköszörülte torkát, és újra próbálkozott.

– Kisasszony, ma különösen…

– Egen? – sandított rá a nő.

A tudós úgy érezte, minden szempár őrá szegeződik. Alig remegő hangon vágta ki magát.

– …különösen hűvös időnk van. Tudna hozni még egy teát?

Mary (Polly) Graves 1644-ben született egy szegény cambridge-i családban, mely az alsóbb társadalmi osztályok nehéz, munkával teli életét élte. Felmenői lovakat patkoltak vagy juhok gyapját nyírták.

Apja megpróbált azzal feltörni, hogy juhokat patkolt, ami azonban még nagyobb anyagi csődhöz vezetett.

A kis Polly már ötévesen dolgozott: házaknál szolgált mint mosdóállvány, és kis termete miatt főúri vadászatokon alkalmazták beugró rókaként. Tizenévesen kezdett kocsmákban felszolgálni, robotolt a Vödör és Bogáncsban, majd a Szekrény és Csigában, ám Newton ebben az időben még a Nadrág és Paszulyba járt. Mary huszonegy volt, Isaac pedig negyvenhét, amikor először találkoztak.

Bár életrajzírói úgy tudják, a nagy fizikus alacsonyabb rendűnek tartotta kutatásainál a szerelmet, így nem is érdeklődött a nők iránt, valójában Polly nagyon is lenyűgözte.

Egyszer majdnem maradt miatta még sötétedés után is.

Szerette volna egyszer megvallani érzelmeit a nőnek, mesélni neki a csillagok titkairól, de folyton a megfelelő pillanatra várt.

1666. szeptember 24-én aztán nem találta a lányt a pult mögött. Megtudta, hogy már a Hold és Almában dolgozik. A tudós azon nyomban sarkon fordult, és szakadó esőben tette meg az utat a nevezett csapszékig.

Maga sem értette, mi vonzza annyira a nőben, aki nem volt különösebben szépnek mondható, ráadásul oldalról erősen emlékeztette Newtont William nagybátyjára.

Mintha valami különös égi erő húzna hozzá, gondolta.

Villámcsapásként érte a felfedezés, amint a kocsma cégérét megpillantotta. Ekkor ébredt rá, hogy ugyanaz a vonzerő mozgatja az égi és földi dolgokat, és éppen azért marad helyén a Hold, amiért az alma mindig a földre pottyan.

Attól fogva minden délután csak számításain dolgozott, és soha többé nem látta Mary Gravest.

A nagy felismerés pillanatát az egyszerűség kedvéért később mindig kerti történetként mesélte, de a nő iránti tiszteletből a mindent vonzó erőt annak családneve alapján nevezte el gravitációnak.

Polly pár év múlva hozzáment egy bálnavadászhoz, akitől hatosikrei születtek. Ezzel gondjai egy csapásra megoldódtak. Élete végéig jólétet biztosított neki, hogy a gyerekeket vásárokban mutogatta. Amikor a különc fizikusról kérdezték, nem igazán emlékezett Newtonra.

Einstein és Annie

A második házasságában élő Albert Einstein megvárta, míg fiatal barátja, Erwin Schrödinger kiviszi macskáját a szobából. Képtelenség volt az állat mellett ebédelni, mivel folyton felugrált az asztalra. Amint az ajtó becsukódott, Einstein áthajolt bécsi szelete fölött, és szemérmetlenül a vele szemben ülő hölgy fülébe súgta:

– Ó, Annie, nem tudom magáról levenni a szemem! Keblei dúsak, dereka vékony, csípője széles.

– Szóval a belső értékek nem is érdeklik? – szegte fel állát a fiatalasszony.

– Dehogynem! Viszont ön olyan, akár egy megtermett dipólusmolekula.

Evőeszköz csörrent, egy főtt krumpli gurult el az abroszon.

– Ilyen szépet még senki nem mondott nekem – suttogta bele a nő a világhírű tudós bajuszába.

Annemarie Bertel Salzburgban látta meg a napvilágot egy osztrák iparmágnás lányaként.

Ahogyan sok más nagyvilági nő, ő is vonzódott az elméleti fizikusokhoz, és mindig olyan férfira vágyott, akinek nevéből tétel lesz vagy egyenlet.

1920-ban kötött házasságot a hullámmechanika atyjával, Erwin Schrödingerrel, és ezzel a nő azon nyomban bekerült a szubatomi részecskék professzorainak fülledt, kicsapongásokkal teli világába. Erwin idővel viszonyt kezdett kollégája, Arthur March feleségével, amíg a férj a téridőn belüli távolságméréssel volt elfoglalva. Az elhanyagolt Annemarie ezután Hermann Weyl német fizikusnál talált vigaszra, aki nemcsak figyelmes szerető volt, de már saját törvénnyel is büszkélkedhetett. (Hermann feleségének, Helena Weylnek a svájci Paul Scherrerrel kellett beérnie, aki mindössze egy röntgendiffrakciós módszert jegyzett, azt is csak Peter Debye-vel közösen. Helenát a fizikokémikus Debye is megkörnyékezte, de az asszonyt zavarta a férfi állandó vegyszerszaga, és hogy csupán kémiai Nobel-díjat kapott.)

Amikor Einstein ’27-ben ostromolni kezdte Annemarie-t, a nő éppen szakított szeretőjével, aki szerinte teljesen megváltozott, miután bevezette a Weyl-transzformációt. Annie eleinte Alberttől is idegenkedett, mivel félt belefogni egy ilyen kockázatos kapcsolatba.

Ahogy egy barátnőjének írta: Csak elmélete van. Mi lesz, ha megcáfolják?

Érzelmei azután törtek felszínre, hogy Einstein egy éjjel az ablaka alatt mondta ki: E = mc2.

Heves, zaklatott románcot folytattak, mivel szinte soha nem tudtak kettesben maradni. A férj ugyanis éppen az időtől független Schrödinger-egyenleten dolgozott, ami miatt a legváratlanabb pillanatokban állított haza ebédelni. Einstein rengeteget gondolt Newton első törvényére és a tehetetlenségre.

Egy reggel szerelme háza előtt ébredt rá: amíg a bejárati ajtó zárva van, nem lehet biztosan megmondani, hogy a nő egyedül van-e bent vagy sem.

Ezek után rendszeresen megfigyelte felszarvazott kollégáját, és megpróbálta leírni mozgását. Bevezette a Kr-állandót, mely Erwin szokásos keddi römipartiját jelölte, és felismerte az eltérítő Biergarten-hatást, ami akkor lépett fel, ha a férfi munkából hazafelé menet beült egy sörkertbe.

Végül nem sikerült kidolgozni az átfogó egyenletet, mely minden tényezőt figyelembe vesz. A svájci zsenit a nadrágjára ragadt macskaszőr buktatta le feleségénél, aki soha nem hitte el, hogy a férfi kvantummechanikáról elmélkedni jár Schrödingerékhez. A titkos viszonynak örökre vége szakadt, Annie pedig egész életén át kitartott férje mellett, akiről végül még egy holdkrátert is elneveztek. Einstein, aki nehezen tette túl magát a történteken, Schrödinger macskáját bosszúból dobozba zárta egy darab radioaktív anyag társaságában, és többet rá sem nézett.

Kőhalmi Zoltán: Vegán disznótor

Helikon Kiadó, 2025