Az azbeszt veszélyeiről az elmúlt évtizedekben rengeteget lehetett hallani: az elmúlt száz évben kőlen, hegyilen, bányalen, vagy épp foszkő néven is ismert anyag ipari felhasználásának a hetvenes években hirtelen parancsoltak megálljt, fény derült ugyanis az egészségügyi hatásaira.
A világ legkülönbözőbb részein ötven éven át használt anyagról kiderült, hogy a levegőbe jutó finom szemcséi lebegve oszlanak el, így belélegezve azbesztózist (a tüdőszövetek hegesedését), vagy akár tüdőrákot is okozhat, a bányászat során pedig az ivóvízkészletekbe is bejuthat.
Az ép, sérülésmentes azbeszttartalmú anyagok általában nem jelentenek egészségügyi kockázatot, így nem kell mindentől félni, amiről tudjuk, hogy tartalmazza az anyagot, az abesztpala, illetve egyéb építőipari anyagok egy idő után bomlani kezdenek, így a veszély sokszor jelen van.
Ezek a veszélyforrások ma szerencsére már sokkal ritkábbak, mint akár csak húsz ötven évvel ezelőtt, azbesztmentesítésre, valamint a körültekintő bontásra ma pedig már több kitűnő megoldás is ismert.
A két világháború közti időszakban, illetve a háborút követő hirtelen technológiai fejlődések időszakában mindezekről persze még szó sem esett, sőt, a húszas és harmincas évek fordulóján az amerikai otthonokban, valamint a filmvásznon elhagyták a gyapot alapanyagú megoldásokat, és átálltak a valósághűbb azbeszt-műhóra, ami a vetélytársával szemben egyáltalán nem volt tűzveszélyes.
Ma már tudjuk, hogy ez óriási hiba volt, a cégek azonban egészen a hatvanas évekig elképesztő tempóban gyártották a boltokban fillérekért kapható műhavat, aminek hófehér színe, illetve a textúrája is hasonlított a hóéhoz, így rengetegen borították be velük a karácsonyfát, emelve az ünnep hangulatát.
A második világháborúban az eladások erősen visszaestek, az azbesztet az amerikaiak ugyanis hajóépítésre használták, a béke beálltával azonban minden visszatért a régi mederbe – egészen addig, míg az egészségügyi veszélyekre nem derült fény.
Az egy ideig fehérre festett kukoricapehellyel dolgozó – a lépkedő színészek okozta recsegő hangok miatt ezeket a jeleneteket mindig újra kellett szinkronizálni – hollywoodi film meglepően sokat köszönhet egyébként az azbesztnek, hiszen olyan produkciókban találkozhatunk vele, mint az Óz, a csodák csodája (1939), vagy épp Az élet csodaszép (1946).
