Csaknem hat évvel ezelőtt még külön cikkben csodálkoztunk rá arra az akkor még friss jelenségre, miszerint a legjobb új sorozatokban már nem feltétlenül angolul beszélnek. Akkor még újdonságszámba ment, hogy a nagy streamingcégek spanyol, német, olasz stb. saját gyártású sorozatokat készítenek, ma viszont már vállrándítással vesszük tudomásul az újabb lengyel Netflix-krimit vagy koreai Disney-romkomot, olyannyira mindennapossá váltak az ilyen tartalmak. Az is kiderült, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását, az angolszász sorozatok uralma nincs veszélyben, néhány kiugró példát leszámítva továbbra is az amerikai, esetleg brit produkciók uralják a díjkiosztókat és többnyire a nézettségi listákat is. Pedig már egyre több amerikai néző hajlandó arra, ami jó egy évtizede még elképzelhetetlen volt, és felirattal néz sorozatokat, de azért általában kevés külföldi (ebben a kontextusban: nem angolszász) produkció jut el az igazi áttörésig.
Nem sikerült ez a Briliáns barátnőmnek sem, noha érdemei a sorozatipar nemzetközivé válásában elévülhetetlenek, mivel Elena Ferrante világsikerű regényének adaptációja az első olyan, nem angol nyelven beszélő sorozat, amit főműsoridőben mertek bemutatni Amerikában. A 2018-ban indult olasz sorozat az egyetlen, amely még mindig fut az említett cikkben felsoroltak közül, de az idén a Briliáns barátnőm is befejeződött. Annak ellenére, hogy a sorozatról rendszerint szuperlatívuszokban beszéltek a kritikák, elkerülték a rangos nemzetközi díjak és összességében sem kapta meg azt a figyelmet, amilyet érdemelne.
A sorozat egyrészt évtizedeken át követi két nápolyi nő folyton összefonódó élettörténetét és ellentmondásos barátságát, másrészt azonban a háttérben bemutatja Olaszország háború utáni történelmét és társadalmi átalakulását is, egészen a nyolcvanas évekig. A két évvel ezelőtt bemutatott harmadik évad már a zűrzavaros hetvenes évekig jutott, és a harmincat is elhagyó hősnők élete egyre jobban eltávolodott egymástól, mivel Lenú kiszabadulva a nápolyi lakótelep fojtogató közegéből sikeres író lett, és északra költözött. Ennek ellenére a sorozat sikeresen tudta egymás mellé rendelni és párhuzamosan mutatni az eltérő életpályákat, sőt, az évad hozta ugyanazt a színvonalat, amit az első kettőtől megszoktunk, és az egyik legerősebb jelenlegi, folytatásos drámasorozatnak neveztük.
Az alkotók abban az évadban megtartották azokat a színészeket, akik tizenéves koruktól kezdve alakították a karaktereket, annak ellenére is, hogy ez a gyakorlatban azt jelentette, tinédzser színészek játszottak harmincvalahány éves felnőtteket. Ez a döntés sem rontott azonban a sorozaton, mely az új évadba lépve azonban már kénytelen volt váltani, hiszen Lenú, Lila és a többiek már a negyvenet is elhagyják, így
Ez egy kicsit már kizökkentő hatású, de idővel túltehetjük magunkat rajta, pláne, hogy Rohrwacher nem véletlenül elismert színésznő, ám a mellékszereplők lecserélése már kifejezetten zavaró néha: a sorozat ugyanis meglehetősen sok karaktert mozgat, akikhez a néző sokszor inkább arcot, semmint nevet társít, ráadásul a két és fél év szünet elég sok idő volt ahhoz, hogy az ember elfeledje, kinek a nővére Carmen, ki Stefano húga, és mit kell tudni Antonio édesanyjáról.
De ezen még némi puskázással, esetleg újranézéssel lehet segíteni, az viszont már komolyabb probléma, hogy az új évad első feléből szinte teljes egészében hiányzik az a lendület, amely korábban a sorjázó sorstragédiák ellenére is vitte előre a cselekményt. A negyedik évad lefékez, és nem is nehéz rájönni, miért: az alkotók ugyanis központi szerepet adtak Lenú és Nino Sarratore se veled, se nélküled típusú nyűglődéséhez, mely ugyan a regényben is jelen van, a sorozat azonban aránytalanul nagy részben foglalkozik ezzel. A sorozat dinamikája korábban túlélte, hogy Lenú és Lila útjai elváltak, itt viszont kibírhatatlan szenvedésbe torkollik az első részekben, és ezen az sem segít, hogy a forgatókönyv korábban pont jó arányban adagolta a nézőknek a gyomrosokat és a felemelő, optimistább hangulatú jeleneteket, ez az évad viszont egyértelműen a legnyomasztóbb a négy közül. Lenú is minden eddiginél jobban próbára teszi a nézők idegeit, hiszen miközben jeles feminista íróként ismeri a közvélemény, addig képtelen kivonni magát egy olyan megbízhatatlan és manipulatív férfi hatása alól, mint Nino.
Mindez azzal is jár, hogy
Pedig az önző, opportunista és gátlástalan Nino igazán jól sikerült szereplő, Fabrizio Gifuni is meggyőzően simulékony alak (bár a sármját kicsit árnyalja, hogy idővel egyre inkább hasonlít Ágh Attila politológusra), a sorozat mégis akkor pörög fel újra, amikor Lenú a lányaival végre visszaköltözik a lakótelepre. Ez persze neki nem igazán jó, nekünk annál inkább, mert a sorozat végre visszatalál a régi hangvételéhez.
Újra összekapcsolódik tehát Lila és Lenú sorsa, lévén egymás fölött-alatt laknak, a gyerekeiket is gyakorlatilag közösen nevelik, de szükségük is van egymásra, hiszen az életük nem lesz könnyebb, sőt. Annyi tragédia történik ebben az évadban, mint az eddigiekben összesen, noha az sem volt mentes a szörnyűségektől. De amikor már naivan azt hihetnénk, hogy a nyolcvanas évek Nápolya már sokkal jobb hely annál a háború utáni nyomornál, ahonnan indult a sorozat, kiderül, hogy csak a felszín változott: történhet bármi, a lakótelep mindig is pocsék hely marad. Hiába van már mosógépük, sőt, akár számítógépük az ott élőknek, ugyanúgy ki vannak szolgáltatva a maffiakapcsolatokkal rendelkező Solara fivéreknek, és a modern világ vívmányaiból is főleg inkább a rossz dolgok csorognak le hozzájuk, mint mondjuk a heroin. Egyre kevésbé értjük, miért nem menekül vissza Lenú északra, hiszen itt állandó az erőszak, a gyerekek szükségszerűen rossz társaságba keverednek, és bármikor megremeghet alattuk a föld (a földrengéses jelenet egyébként az egyik legerősebb az évadban).
Lenú azonban nem megy sehová, és ezért leginkább Lila okolható. Az évad sokféleképpen értelmezhető, és talán az sem tévút, ha a két különböző megküzdési módszer kudarcáról szól. Hiszen Lenú kiszabadult a városból, értelmiségi körökben mozoghatott, utazhatott, végül azonban mégis mágnesként húzta vissza a lakótelep, míg Lila belülről próbálta megváltoztatni a rendszert, manipulációi révén befolyásos üzletasszony lett belőle, de az összeomlást így sem kerülheti el. Tehet ez a két többre hivatott nő bármit, vagy megbolondulnak, vagy megtörnek, mint tette azt a legtöbb nő előttük a lakótelepen.
Főhősei távolról sem pozitív karakterek, sőt: Lila sokszor kifejezetten gonosz és rosszindulatú, Lenú pedig nemcsak idegesítően határozatlan, hanem néha érzéketlennek is tűnik, anyaként pedig egész biztosan nem követendő példa. Ettől még velük tudunk azonosulni, mint ahogy a barátaink hibái sem feltétlenül taszítanak el tőlük. Korábban már írtunk arról, hogy a Briliáns barátnőm sorozatban nem nagyon látott őszinteséggel beszél a női barátságról és a hozzátartozó ellentmondásos érzelmekről is. Ez csak tovább mélyült ebben az évadban, mely a legnehezebb próbatételek elé állítja a főszereplőket és kapcsolatukat. És éppen ezért érezhetjük úgy, a hibáival együtt is maximálisan érdemes az évad a figyelemre.
Az évad egyébként az előzőhöz hasonlóan ezúttal is új rendezőt kapott: ezúttal Laura Bispuri rendezte az összes epizódot, míg az első két évad rendezője, Saverio Costanzo továbbra is részese volt az írói csapatnak. Kár, hogy az utolsó évad pont a legkevésbé sikerült a négy közül, mert így nehéz elképzelni, hogy ha megkésve is, de megkapja a sorozat az őt illető elismerést. Ettől még sokan felsőfokon beszélnek róla most is: a New York Times például egyenesen a Sopranos igazi örökösének nevezi, amiért az érzelmi és fizikai erőszakot egyforma intenzitással ábrázolják. A Sopranos (Maffiózók) azonban alapvetően egy maszkulin sorozat (még ha leginkább annak a világnak a kritikája is, ráadásul sok remekbe szabott női karaktert is felvonultat), a Briliáns barátnőm talán működhetne valamiféle női ellenpontjaként, de ez valószínűleg túlzás. Akkor már inkább a Mad Mennel vonnánk párhuzamot: mindkettő a történelembe ágyazva mutat be hosszú történetet, nem éppen pozitív hősökkel, impozáns kosztümökkel és lakásbelsőkkel. Csak éppen az olasz történelem turbulens évtizedeit mutatja be, nem pedig a hatvanas évek New Yorkját, talán ez is magyarázza, miért ennyivel népszerűbb az egyik a másiknál.
Akármilyen nyögvenyelősnek is éreztük helyenként ezt a záró évadot, még sokáig velünk fog maradni Lenú, Lila, Nino és a többiek, és néha eszünkbe fog jutni, hogy vajon azóta mi lehet velük. Mert ugyan a sorozat lezárása több kérdést vet fel, mint ahányat megválaszol, valahogy biztosak lehetünk benne, hogy mindannyian itt élnek a mi világunkban, és ez valahogy megnyugtató érzés. Ilyesmit pedig tényleg csak a legsikerültebb sorozat- vagy regényszereplők iránt érzünk.
Briliáns barátnőm (L’amica geniale), 4. évad, 10 epizód, 2022, Max. 24.hu: 7,5/10
