Kultúra

Hány apokalipszis után kezd el az ember a világvégének drukkolni?

Christos Kalohoridis / Netflix
Christos Kalohoridis / Netflix
A My Chemical Romance sokoldalú frontembere, Gerard Way mindig is nagy képregényrajongó volt, közeli ismerősei nem is lepődtek meg, mikor 2007-ben írt egy történetet egy csapat örökbefogadott szuperhős gyerekről. Nem úgy a világ: a legtöbben azt feltételezték, a hírességek kötelező könyvkiadási körét igyekszik letudni valami silány mesével. Hamar kiderült, hogy nem erről van szó. Az Esernyő Akadémia a maga vad kreativitásával és meglepő mélységeivel előbb a képregénypiacot, majd a képernyőket is meghódította. A Netflixen futó sorozat most a negyedik évadával kissé kiábrándító lezáráshoz ért, a történet azonban még nem ér itt véget.

Az Esernyő Akadémia szuperhős ex-növendékeinek van egy kellemetlen szokásuk: akárhova mennek, rövid időn belül előidézik a világvégét. Néha még csak nem is tehetnek róla. Három évad alatt eddig három apokalipszissel néztek szembe (jóllehet a megküzdési stratégiájuk egyelőre inkább a lelécelés, mint a világmegmentés), amikor tehát a záró évadban feltűnnek a baljós jelek, és kongani kezdenek a vészharangok, már senki sem lepődik meg. Sem mi, sem maguk a szereplők, akik méltatlankodnak ugyan kicsit, de aztán nekilátnak még egyszer, utoljára megmenteni a világot.

Az Esernyő Akadémia amúgy is szemrebbenés nélkül használja fel a szuperhős zsáner összes létező kliséjét: árva gyerekek, szigorú milliárdos apafigura, időutazás, multiverzum, háttérben meghúzódó űrlényszál, téren és időn át közlekedő öltönyös ügynökök, és annyi világvége, amennyi a csövön kifér.

A sorozat mégsem hasonlít igazán semmire: az első évadokban olyan elánnal és olyan megnyerő stílusossággal gyúrta össze ezeket az ismert elemeket az őrültebbnél őrültebb ötletekkel, pörgős, vérben tocsogó harcokkal, elborult testvéri marakodással és teljesen random zenés-táncos jelenetekkel, hogy a zsúfolt végeredmény valahogy mégis végtelenül egyedinek hatott. (Tipikusan az a sorozat, aminél minden évad előtt visssza kell néznie az embernek, mi is történt az előzőekben, mert jellemzően csak a színes kavalkád rémlik.) Ebből mondjuk a negyedik évadra már nem sok maradt.

Christos Kalohoridis / Netflix

Gerard Way, aki a képregényeket Gabriel Bával közösen készítette (előbbi írta, utóbbi rajzolta őket), és producerként a lazán ezekre épülő Netflix-sorozatban is részt vesz, nem fukarkodik az inspirációi megnevezésével. Bőven merített például az X-menből és a Doom Patrolból is – ez utóbbi egyébként szintén kapott sorozat-feldolgozást, ami furcsamód épp Az Esernyő Aladémiával egy napon debütált a DC-nél, sokszor hasonlítják is össze őket. Az alapfelállás elég hasonló ezekhez a történetekhez: van egy fura/zseni/gazdag apafigura, aki befogad a borús viktoriánus kastélyába egy csapat, szuperképességgel bíró fiatalt, akik így együtt erednek a gonosz nyomába. Az Esernyő Akadémiában az apafigurát szó szerint kell érteni; mikor egy nap 1981-ben 43 nő hirtelen gyereket szül úgy, hogy a szülés előtti percekben még csak terhesek sem voltak, Reginald Hargreeves (Colm Feore), a titokzatos milliárdos összevásárol és adoptál belőlük, amennyit csak sikerül – összesen hetet –, és megalapítja az Esernyő Akadémiát. A gyereknevelésben (amihez olyan kiváló érzéke van, hogy képességük gyakorlati haszna szerinti sorrendben számoknak nevezi el a kölyköket) egy beszélő csimpánz komornyik és egy robotanyuka vannak a segítségére.

A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.
Már csatlakoztál hozzánk? Akkor a folytatáshoz!
Ha még nem vagy a 24 Extra előfizetője, ismerheted meg a csomagokat.

Már előfizető vagyok,

Ajánlott videó

Olvasói sztorik