Több cikkben is foglalkoztunk már azzal, mennyit változtatott az utóbbi másfél-két évtized nemcsak a zeneiparon, de magán a zenehallgatás, zenefogyasztás módján is. Kezdve azzal, hogy eltűntek a mindenki által ismert slágerek, és a zenehallgatásban személyre szabott algoritmusok váltották fel a közösségi élményt, a sztárelőadó pedig egy olyan csomaggá vált, melynek része ugyan a zene is, de nem sokkal fontosabb, mint a közösségi médiabeli jelenlétük.
De van még egy jelentős változás. Nem is olyan régen, még ha a fiatalok úgy döntöttek, zenélni akarnak, ez általában egyet jelentett azzal, hogy együttest alapítanak. Hiába voltak jelen a szólóénekesek régebb óta, a hatvanas évekre a pop/rock legfontosabb szereplői a zenekarok lettek, és maradtak is évtizedeken keresztül. A 2010-es évekre azonban a helyzet megváltozott, és ma már ott tartunk, hogy a szóló előadó jelenti a főszabályt, az együttes pedig a kivételt.
A mai popsztárok azonban nemcsak ebben különböznek a régiektől, hanem abban is, hogy sokkal jobban előtérbe került a személyiségük. A dalaik általában már nem egyetemes témákról (szerelem, boldogság, csalódás, szomorúság stb.) szólnak, hanem saját magukról, ezért nem is választhatók el tőlük. Hogy lett a popzene közösségi szelleméből az egó és az individualizmus diadala?
Egyedül is megy
Az elmúlt évtizedekben a szóló előadók fokozatosan átvették a hatalmat. Míg a 60-as és 70-es években a zenekarok uralták a popkultúrát, és utána is folyamatosan jöttek az új és új sztáregyüttesek, addig ma már a szóló előadók, mint Taylor Swift, Billie Eilish vagy Ed Sheeran dominálnak. Ennek nem mond ellent az sem, hogy számos szóló szupersztárja volt eddig is a műfajnak, sőt: Amerikában például a Beatles feltűnéséig a szóló előadók voltak többségben. A rock and roll korai sztárjai – Chuck Berry, Little Richard, Jerry Lee Lewis és mindenekelőtt Elvis Presley – ilyenek voltak, és később még a Beach Boys is csak kivétel volt, aztán a hatvanas évek közepén fordult a kocka.
Amikor a Beatles 1964-ben megérkezett [az Egyesült Államokba], az olyan emberek, mint Bruce Springsteen és Tom Petty számára az volt a lenyűgöző, hogy ez egy zenekar volt. Az amerikaiaknak nem igazán voltak zenekaraik. A brit invázióban viszont az volt a vonzó, hogy volt egy együttes, amelyhez csatlakozni akartál. És ott volt az a hallgatólagos ígéret, hogy a barátaiddal az iskolában vagy a főiskolán is lehet egy hasonló bandád
– mondta erről a jelenségre néhány éve rácsodálkozó Guardiannek a zenei újságíró David Hepworth. És ez később is érvényes maradt, még ha aztán vissza is tértek a szóló szupersztárok, mint Madonna, Michael Jackson vagy Whitney Houston.
Aztán a kétezres évekbe érve egyre nőtt a szóló előadók aránya a slágerlistákon, és mostanra már nyilvánvaló a dominanciájuk, még akkor is, ha még mindig sok sikeres zenekar létezik, és a Puskás Arénát is főként együttesek töltik meg – csak hát a Coldplay, a Rammstein, a Depeche Mode és a Red Hot Chili Peppers is évtizedek óta a pályán lévő zenekarok, amelyek a slágerlistákon már egyre ritkábban tűnnek fel. Az együttesek tehát nem tűntek el teljesen, de már eltörpül a számuk a népszerű szóló előadókhoz képest, az új előadók esetében pedig pláne így van.