A meggypiros BMW X6 a sarkon bekanyarodik, majd beáll a háromszintes családi ház előtti, térkőburkolatos kocsifeljáróra, a garázskapu elé. A kertváros még csendes, csak néhány reggeli futó és kutyasétáltató lézeng az utcán. A geometriai pontossággal formára nyírt sövényeken madarak dalolnak, a bokrokon rovarok teszik dolgukat serényen,
Az ég tiszta, festőien kék, tökéletesen felhőmentes. A kánikula ugrásra készen várja, hogy tombolni kezdhessen. A férfi kiszáll az autóból, kék Balenciaga tornacipőt visel, fehér rövidnadrágot (a derékpánton az Emporio Armani logója) és kék Karl Lagerfeld pólót. A bejárati ajtót proxyval nyitja. Mikor belép az amerikai konyhás nappaliba, először a konyhapultnál kávézó és olvasó nőt veszi észre.
„Jó reggelt, elég szarul nézel ki. Átment rajtad egy úthenger?” – kérdezi a férfi mosolyogva, fogsora olyan fehér, hogy szinte világít.
A nő fáradtan felnéz a könyvből (Márai Lola naplóját olvasta), szemüvegét feltolja a hajára, elgyötört arccal és szinte undorral figyeli a férfit, aki ledobja magát a süppedős bőrkanapéra.
„Akkora egy büdös bunkó vagy! Baszódjál meg, Robi” – válaszolja végül.
„Kevin?” – kérdezi vidáman Robi.
„Még alszik. Tudod jól, hogy tegnap volt a születésnapi kerti partija. Nem tudsz aludni? Megint rajta vagy a kokón, vagy mi a szartól pörögsz ennyire? Még csak fél nyolc van. Szombat fél nyolc! Ilyenkor még minden normális ember alszik!”
„Te se alszol. Akkor te se vagy normális” – nevet Robi.
„Rengeteg programunk van Kevinnel mára, Anikó. Aquapark, falmászás, biciklitúra. Keltsd fel Kevint, indulnunk kell. Barbara kint vár az autóban, nem szeretném megvárakoztatni. Csinálnál nekem is egy kávét?”
Anikó elfintorodik.
„Csináljon neked a Barbika, bazmeg. Nem ráér? Azt meg tudod, hol van Kevin szobája, keltsd fel te. Ismered a járást, nem? Állítólag fél éve még te is itt laktál.”
Robi elkomorodik, hosszasan nézi Anikó sápadt arcát.
„Te bebasztál tegnap?” – kérdezi szemrehányón.
„Be. Közöd?”
„Te leiszod magad a közös kiskorú gyermekünk születésnapi partiján? Mit fog szólni ehhez az ügyvédem? Rezeg a léc, Anikó, már ami a gyerekfelügyeleti jogodat illeti.”
Anikó megmutatja jobb kezének leghosszabb ujját volt férjének.
Van talán olyan paragrafus, ami tiltja a gyereküket egyedül nevelő anyáknak, hogy szabadidejükben bebasszanak? Más zöldözvegy jógázik vagy elvonulásra jár, én bebaszok. Különben is, ha valami nem tetszik, el lehet húzni. Hányszor mondtam már, hogy add vissza a kulcsodat, és ne járogassál ide be önhatalmúlag?! Ez a mi otthonunk. A Keviné meg az enyém.”
Robi feláll, a falon függő hatalmas olajfestményt vizsgálja, végighúzza jobb mutatóujjának begyét a kereten. A kép egyik fele koromfekete, a másik citromsárga, a sárga részben vastag, fekete, girbegurba ecsetvonások.
„Egészen pontosan ez az én házam. Nektek csak haszonélvezeti jogotok van, mint ahogy ezt már próbáltam nem kevésszer elmagyarázni neked. Jöhetne gyakrabban is a takarítónő, ez a Nádler tiszta por. Hogy tudtok ilyen dzsuvában élni?”
A nő feláll a bárszékről. Fürdőköpenyt visel, a szemén elkenődött a festék. Szőke haja kócos, a szeme vörös. A kávégéphez botorkál, megnyomja a gombot. Amíg a kávé készül, egy műanyag kanna segítségével meglocsolja a szobanövényeket, majd a teli csészével visszaindul a konyhapulthoz.
Robi fülel. Aztán elröhögi magát.
„Kevin horkol?”
„Már hogy horkolna Kevin? Kevin egy nyolcéves kisfiú, még nem horkol” – válaszolja Anikó.
Robi keresi a hang forrását. Ide-oda mászkál a nappaliban, végül egy ajtó előtt megáll. Fülét rátapasztja az ajtóra.
„A nyári hálószobánkból jön a hang” – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.
„A hálószobámból. Az én hálószobámból. Emlékeztetlek rá, hogy te fél évvel ezelőtt leléceltél a tizennyolc és fél éves bébiszitterünkkel, a Barbikával, azóta vele alszol közös hálószobában, nem velem.”
Robi tanácstalanul toporog az ajtó előtt, hallgatja a láncfűrész hangjára emlékeztető horkolást.
„Bemegyek.”
„Nem mész be” – mondja rezignáltan Anikó. „Igazából a ház küszöbét se léphetnéd át, nemhogy bemenjél a hálószobámba. Privát szféra. Mond ez neked valamit, te köcsög?”
„De enyém a ház.”
„Azt akarod, hogy rendőrt hívjak? Azt akarod, hogy távoltartási végzést kérjek ellened? Eszednél vagy?”
Robi nem bírja tovább, kinyitja az ajtót, de nem megy be.
Robi döbbenten áll a küszöb előtt.
Robi nem hisz a szemének.
„Anikó, egy bohóc fekszik az ágyunkon! Már úgy értem, hogy egy férfi bohócruhában, sipka meg minden. Cipőben.”
A nő nyugodtan a hűtőhöz sétál, komótosan kivesz egy nyitott bort (Pannonhalmi Főapátság Rajnai Rizling), és beleiszik az üvegbe.
„Tudom” – mondja blazírt hangon. „Az ágyamon, fogalmazz pontosan, kérlek. Szóval a mondat helyesen: Anikó, egy bohóc fekszik az ágyadon! Nem olyan bonyolult nyelvtani alakzat.”
„Hogy kerül ide ez a kibaszott bohóc?” – kiabál Robi.
Nem lesz könnyű ezt feldolgoznia szegény Kevinnek, és ehhez sokat kell aludnia.”
„Hogy kerül ide ez a kibaszott bohóc?” – kiabál Robi.
„Magadtól nem tudod kitalálni? Pedig találkoztál már vele. Nem is egyszer. Ugyanezt a bohócot szerződtettük a Kevinke hetedik, hatodik, ötödik és a negyedik születésnapi kerti partijára is. Szinte már családtag…”
Robi nézi a bohócot. Nem mer bemenni a hálószobába, úgy érzi, a küszöb valamiféle választóvonal, amit ő momentán nem léphet át.
„Hogy hívják?”
„Honnan tudjam? Bohóc.”
„Csak van valami neve!”
„Biztos van neki, csak én nem tudom. Őszintén szólva nem is érdekel.”
Robi a hűtőhöz megy, kinyitja, keresgél benne, végül kivesz egy üveg áfonyás Finlandiát, beleiszik. Fogja a palackot, és leül a konyhapulthoz, szembe Anikóval.
„Dugtatok?”
„Szerinted? De előbb leittuk magunkat. Illetve én leittam magam, mert ő már rendesen be volt állva, mire ideért. Ez volt a harmadik címe tegnap, legalábbis ezt mondta.”
„Iszik? Egy bohóc? Aki a kicsi gyermekeinket szórakoztatja?”
„Azt mondta, minden bohóc iszik. Mert a melónak csak az egyik fele a gyerekműsor, mikor azzal megvan, a szülők rendszerint itatni kezdik, mert milyen funny iszogatni egy bohóccal. Milyen menő már leitatni egy bohócot a pénzünkért!”
Robinak megszólal a telefonja, ordít az „I Will Survive”, felveszi.
„Barbara, drága egyetlenem, ne most. Kérlek, ne most. Kussoljál szépen, jó? Ülsz a seggeden, szerelmem, némán, és vársz, amíg nem mondom, hogy beszélhetsz. Nem jöhetsz be, picicsillag. Most nem. Itt most egy nagyon komoly beszélgetés folyik, oké? Élet-halál kérdés.”
Anikó megint feláll, ezúttal beleköp a púposra telepakolt mosogatóba.
„Na mi van, Ken? Türelmetlen a Barbie babád?”
Robi is feláll, odamegy Anikóhoz. Megáll vele szemben. Belenéz mélyen a szemébe.
„Te minden jöttmenttel lefekszel?”
„Majdnem minddel. Semmi közöd hozzá. Az én vaginám, nem a tiéd. Azt csinálok vele, amit akarok. Ha nekem úgy tetszik, akár muskátlit is ültethetek belé.”
„Na jó, de egy névtelen bohóccal?”
„Igen, egy bohóccal. Mi ebben a furcsa? A bohóc is csak egy foglalkozás. Te ingatlanos vagy, ő bohóc. Ennyi.”
Robi elvörösödik felháborodásában.
„Én nem egy ingatlanos vagyok, hanem egy nemzetközi ingatlanfejlesztő cég tulajdonos-igazgatója. A kettő nagyon nem ugyanaz ám!”
Anikó fogja a bort, és belesüpped egy bőrkanapéba.
„Leszarom. Akárminek is hívod magad, csak egy kibaszott kupec vagy, akit semmi más nem érdekel, csak a mocskos lóvé.”
Robi fogja a vodkát, és belesüpped egy másik bőrfotelbe.
„És ebből a mocskos lóvéból éltek ti is. Te és Kevin. Nem is rosszul. Magánsuli, kerti medence, havi apanázs. Azért ez nem olyan rossz, ugye? Kíváncsi vagyok, hogy egy bohóc milyen életkörülményeket tudna nektek teremteni.”
A fekete cica lustán besétál a kerti ajtón a nappaliba, undorodva szemléli a két embert, majd ugyanolyan lustán és lassan elindul a lépcsőn felfelé.
„Lassíts, Robika! Túlgondolod a dolgokat. Ilyesmiről szó sem volt. Nem akart semmiféle életkörülményt teremteni senkinek, egyszerűen csak meg akart dugni. Alkalmi szex. Tudod, mit jelent? Emlékszel még? Szex? Megvan? Egyébként meg tök jól keres. Azt mondja, van úgy, hogy napi négy-öt melója is van. Persze főleg hétvégén.”
„Na és mibe fekteti azt a sok pénzét?” – kérdezi gúnyosan Robi.
„Ahogy elnézem, gin-tonikba. Amúgy nagyon kedves és vicces srác. Teológiára járt, csak kirúgták, mielőtt pappá szentelték volna. Vagy valami ilyesmi… Értelmes, művelt, jókat lehet vele beszélgetni, és legfőképpen: van szíve.”
Robi elővesz egy doboz Dunhill International Blue-t, idegesen rágyújt.
„Ne cigizz a házban! Ezerszer mondtam már” – ordít rá Anikó.
„Nekem is van szívem” – mondja sértődötten Robi, és beleejti a vodkásüvegbe az égő cigit.
„Van, csak teljesen elsavasodott. Negyvenhét éves vagy, és már tiszta sav a szíved.”
„Komplett hülye vagy! Mi az, hogy elsavasodott? Agyadra ment az a sok homeopátiás faszság, amit egész nap összeolvasol unalmadban!”
„Robika, te mikor olvastál el utoljára egy könyvet? Tudod, könyv! Ilyen tégla formájú tárgy, benne lapok vannak, a lapokon betűk! Sok-sok betű!”
„Nálunk a Barbara olvas. Nekem nincs időm ilyen szarságokra, hat embert kell eltartanom.”
„Ó, időközben a Barbika megtanult olvasni? Amikor én megismertem, még kilógott a kapanyél a szájából, és eltakarta a szemét.”
„Ne legyél aljas, Anikó! A Barbara ugyan mélyszegénységből jött, de most egyetemre jár. És mindent elmesél nekem, amit olvasott. Nekem már nem is kell olvasnom. Nemrég fejezte be az Ulyssest, és a múlt héten végignézte egy művészmoziban a Sátántangót. Szünet nélkül.”
„Még a Varázshegyet kéne elolvasnia úgy, hogy közben nem vesz levegőt.”
„Leszállnál végre, bazmeg, a Barbaráról?” – üvölt Robi.
Anikó kicsit széthúzza mellénél a fehér fürdőköpenyt.
„Na jó, akkor térjünk vissza a bohócra. Még valamit tudnod kell róla. Ennek a bohócnak részegen is úgy áll a dákója, mint a vitorlarúd. A tiéd, úgy emlékszem, a végén már józanon se jeleskedett. Nem irigylem Barbikát, de hát biztos megoldja valahogy. Én is megoldottam…”
Robi reszket a dühtől. Feláll, és ordít.
„Ha tudni akarod, a pszichológusom azt mondta, hogy miattad nem működtem optimálisan. Mert rám települtél lelkileg. Parazitaként élősködtél rajtam. Kiszívtad a vérem, mint egy moszkitó!”
„Ez nem egy pszichológus volt, hanem egy zoológus!”
„Szóval megnyomorítottál pszichésen. Ne tegyél úgy, mintha most meglepődnél. Tudatosan csináltad! Visszaéltél a pedagógusi rutinoddal! Ezt is mondta a szakember. De időközben szerencsére megoldódott az ügy!”
Anikó hangosan kacag, alig tud megszólalni: „Ó, tényleg? Szóval megoldódott? Voltál a fegyverjavítóban?”
„Ha tudni akarod, voltam. És javasoltak egy olyan gyógyszert, ami itthon nincs is, csak Amerikában. Onnan hozzák. Kurvára drága, de beveszek belőle három szemet, és két perc múlva úgy áll a faszom, mint egy fakanál.”
„Álmodik a nyomor, Robika!” – nevet Anikó, és nagyot kortyol a borból. „Ez a hajó már elment, kicsihuszár, mindketten tudjuk. Ágyő, kis hajó…” – és integet.
„Nem hiszed?” – ordít Robi vörös fejjel.
„Nem” – jelenti ki Anikó. „Miért hinnék neked? Akkor is hazudsz, amikor kérdezel.”
Robi idegtől reszkető kézzel benyúl az Armani rövidnadrágja zsebébe, kibányászik onnan egy kis tégelyt. Három rózsaszín pirulát önt a markába, majd egyetlen határozott mozdulattal behajítja őket a szájüregébe. Folyadék nélkül lenyeli. Aztán letolja bokáig a nadrágját. Ugyanezt teszi a bokszeralsójával is (Versace).
Ott áll lógó vesszővel.
„Te kopaszra borotválod a fanszőrzetedet?” – csodálkozik Anikó.
„És? Te meg szilikont tetettél a dudáidba! Azt hiszed, nem látom? De most ez mindegy. Ezt nézd. Ha nem hiszed, most megláthatod.”
Mindketten Robi falloszát bámulják feszülten, mozdulatlanul és némán. Robi felülről, Anikó a kanapén ülve, előrehajolva, szemből. Előbb az „I Will Survive” szólal meg, aztán a hálószobából hallatszódnak furcsa zajok, de most egyikőjüket sem érdekli más, csak hogy mi fog történni Robi farkával.
„Na, mit mondtam?” – süvölti Robi üdvözült mosollyal arcán. „Megmondtam, nem? Egy mallorcai üzletfelem hozatja nekem ezt a csodaszert Los Angelesből. Az inkák afrodiziákumreceptje alapján készül. Az összes hollywoodi sztár ezt szedi. Két pofára zabálják. A Brad Pitt, a Tom Cruise, sőt még az Al Pacino is, aki nyolcvankét évesen egy huszonkilenc éves bigének csinált gyereket! Erre mondják azt, hogy van az a pénz.”
Anikó valóban meg van lepődve.
„Hát ezt tényleg nem gondoltam volna. Nem hiszek a szememnek. Ilyet nagyjából hét éve nem láttam. Előtte se sokszor.”
„Na, most látsz!” – mondja büszkén Robi. „Ha akarod, meg is foghatod. Nehogy azt hidd, hogy ez csak valami vizuális csalás vagy szemfényvesztés. Nem délibáb. Gyere, és fogd meg! Igazi!”
Anikó mintha meg lenne bűvölve, mintha Robi farka hipnotizálná őt, feláll a kanapéról, és lassan, mint egy alvajáró, odamegy Robihoz. Marokra fogja a kemény faszt.
„Na, igazi?”
„Igazi” – ismeri el elégedetten bólogatva. „Tudod, mi jutott eszembe, Róbert?” – motyogja Anikó, és könnycsepp szökik szemébe. „Hotel Vénusz, Siófok, 13-as szoba, 2001. július 21. Megvan? Még nem volt elsavasodva a szívünk. Egyetlen közös szív voltunk, egyetlen, közös, jó lúgos szív!”
Óriási cipőiben trappolva ekkor lép elő a hálószobából a bohóc. Hórihorgas alak, majdnem két méter magas. Arca kifestve, fején csörgősipka, egyik kezében lufik, a másikban fekete bőrönd.
„Elnézést, nem akarok zavarni, csak két apróság…” – hebegi zavartan. Szinte lányos hangja van.
Robi ránéz, és azt mondja: „Na, jöjjön ide, bohóc úr, és nézze meg. Maga lesz a tanú. Hogy később ne lehessen letagadni a tényeket! Nézze meg! Áll ez a fasz vagy nem áll? Csak őszintén!”
A bohócnak földbe gyökerezik a lába, nézi a bizarr jelenetet, és megpróbálja folytatni: „Szóval csupán két apróság, aztán már itt se vagyok. Az egyik, hogy az imént lehánytam az ágyneműt. Elnézést, nem direkt volt. Nem kellett volna kevernem tegnap a bort a vodkával… Hiba volt. Ha gondolják, a tisztítás költségeit megtérítem.”
„Szard le, öcsém” – legyint Robi. „Ha majd lesz némi megtakarításod, keress meg, befektetjük valami rendes tengerparti ingatlanba. Vésd az agyadba: Mediterranean Future House Kft. El ne felejtsd: Mediterranean Future House Kft. Fenn vagyunk az Instán meg a Fácsén is. A jelmondatunk: Szevasz, csiga, van már házad? Friss, fiatalos duma, mi? A Barbara találta ki.”
Anikó megbabonázva bámulja Robi farkát, nem hallja se a bohócot, se Robit, mintha csak egy másik bolygón lenne. Valamit motyog. Robi pedig továbbra is önfeledten ünnepli magát: „Tiszta Amerika, mi? Ismerd el, Anikó, hogy tiszta Amerika! A bohóc akár készíthet is néhány fotót a telójával…”
A bohóc lassan a bejárati ajtó felé indul. Szinte oson. A sipkája halkan csörög. Óvatosan kinyitja az ajtót. Az ajtóból még hátrafordul, vékony hangján cincogja: „A másik, hogy valahol elhagytam a piros orromat. De tulajdonképpen mindegy. Van másik. Mármint otthon. Nem is terhelem most önöket ezzel. Nekem most mennem kell, ma délelőtt két címem is van. Meg zavarni se akarok, tényleg. Látom, hogy… Ha megtalálják, majd jövőre visszaadják. Mármint az orromat. Mindegy. Szép nyarat. A számlát majd küldöm ímélben. Mindent kösz! Ne zavartassák magukat, kitalálok egyedül. Egyébként a keresztnevem Károly. Szóval Karcsi. Ahogy tetszik. Mindegy. És üdvözlöm Kevint!”
Karcsi bohóc elindul az utca felé. A BMW X6 ajtaja kinyílik, kiszáll Barbara, és azt kérdezi türelmetlenül: „Elárulná, mi folyik odabenn?”
A fiú nézi a lányt, ilyen gyönyörűt még életében nem látott. Szikrázó szépség, feje fölött kisüt a nap, fényben áll. A bohóc azt gondolja, ez a lény csakis a nagy sárkány, ama régi kígyó műve lehet, a ki neveztetik ördögnek is. „Nem is csoda; hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává.”
Önkéntelenül keresztet vet, majd annyit válaszol: „Amint künn, úgy benn, s amint fönn, úgy lenn.”
A bohóc bámulja a lányt, képtelen továbbmenni, mintha kővé dermedt volna, és közben csak egyetlen szóra tud gondolni: „kárhozat.”
Cserna-Szabó András: Az utolsó magyarok – Kevin még alszik
Helikon, 2024
