Egy erőd számára aligha létezhet nagyobb elismerés, mint az, ha soha nem merik megostromolni. A Šibenik városát az Adria felől védő Szent Miklós erőd pontosan ezzel büszkélkedhet. A UNESCO Világörökségi listájára 2017-ben felkerült épületet még a 16. század első felében emelték a dalmáciai várost négyszáz éven át uraló velenceiek, akik így válaszoltak az egyre erősödő török fenyegetésre. Az elrettentés annyira jól sikerült, hogy az aprócska Ljuljevac-szigeten álló erődöt végül sem az oszmán flotta, sem más hadsereg nem próbálta meg a tenger felől bevenni az évszázadok alatt. Élesben tehát egyszer sem tesztelték a saját korában innovatívnak számító erőd védelmi képességeit, bár ezt sejthetően olyan borzasztóan nem sajnálták az ott szolgálatot teljesítő katonák.

Ahogy a május végi, kellemes napsütésben egy sétahajóval közelítettünk a sziget felé, könnyen átéreztem, miért is szállhatott inába a harcedzett tengerészek bátorsága, amikor megpillantották a vízből fenyegetően kimagasodó falakat – pedig ránk még ágyúk sem meredtek a szűk lőrésekből. Az impozáns kapun belépve aztán inkább már inkább az nyűgözött le, hogy a velenceiek mennyire adtak még ilyenkor is eleganciára, hiszen a katonai célú épületeknél ritkán szokták figyelembe venni az esztétikai és kényelmi szempontokat. Mint megtudtam, ez az ellentmondás már a kortársaknak is feltűnt: a neves velencei építészt, Giangirolamo Sanmichelit heves kritikák érték a tágas, helyenként boltíves mennyezettel kialakított belső terek miatt, mondván, hogy ezek a „szépelgések” sérülékenyebbé teszik az épület szerkezetét. Azt már sosem tudhatjuk meg, hogy igaza lett volna-e a károgóknak egy valódi támadás esetén, a Szent Miklós erődöt ugyanis már csak a Šibenik irányából érkező turisták ostromolják a menetrendszerűen érkező hajókkal (az épületet több éves felújítás után, 2019-ben nyitották meg a látogatók előtt).

Hitler szemébe is belenézhetünk

Az összességében kétórás kiruccanást nem érdemes kihagyni, ha valaki Dalmáciának ezen a részén jár. Már a várost a vízi erődítménnyel összekötő Szent Antal-csatorna is sok izgalmat rejt, akár a táj és az élővilág, akár a történelem hoz lázba valakit. Menet közben karnyújtásnyi közelségből csodálhatjuk meg a Šibeniki-öblöt körbeölelő – sportolásra, kirándulásra is kiválóan alkalmas – félszigeteket, miközben kíváncsiskodó madarak kísérik a hajót, kis szerencsével pedig akár delfineket is láthatunk (minket ez a szerencse végül Primoštennél ért, miközben gyanútlanul ebédeltünk egy tenger fölé magasodó teraszon).

A kormányos természetesen nem mulasztja el felhívni a figyelmünket arra a sziklába vájt, 200 méter hosszú tengeri alagútra sem, amelyet az olaszok és a németek használtak a második világháborúban a kisebb hadihajóik elrejtésére. A barlang sötétlő bejáratát a helyiek Hitler szemének nevezték el, ami mutatja, hogy a népnyelv nemcsak költőiségben, de a képzeletünket azonnal megragadó marketingszövegek terén is verhetetlen. Az erődbe érve egy teljes órát kapunk, így az épület bebarangolása mellett arra is maradhat idő, hogy a tetőn kialakított teraszról megcsodáljuk az Adria felé nyíló kilátást, ahol kecses vitorlások cikáznak a festői szigetek között. Idegenvezetőre nincs szükség, mivel a hajón mindenkinek a kezébe nyomnak egy saját tabletet, ami magyarul is el tudja mondani a látogatóknak, hogy az adott teremben vajon ágyúgolyókat tároltak, mostak vagy főztek, esetleg egy neves horvát drámaíró töltötte ott a börtönbüntetését, amiért kihúzta a gyufát az éppen regnáló hatalmasságoknál. Olykor még képzelőerőnkre sem kell hagyatkozni, mert a csaknem ötszáz éves falakra kihelyezett QR-kódok segítségével megeleveníthetjük a múltat: a képernyőn az erőd egy-egy virtuálisan feltámasztott lakója jelentkezik be, hogy elmesélje, milyen volt a harcok nélküli katonaélet.

A reneszánsz Tiktok

De valójában technológiai trükkökre sincs szükség, hogy Šibenikben úgy érezzük, nyakig a történelemben gázolunk. Ehhez bőven elég beleveszni a hegyoldalt behálózó girbegurba utcácskákba, amelyek az egyenes vonal és a derékszög fogalmát hírből sem ismerik, és ahol minden második sarkon egy középkori vagy reneszánsz templomba, temetőbe vagy barlangszentélybe ütközünk – természetesen a kávézók, éttermek, fagyizók és bárok mellett, ahol bármikor kiheverhetjük a lépcsőzés fáradalmait.

Akármerre indulunk, a sikátorokon lefelé csorogva előbb-utóbb a főtérre érkezünk, ahol egy reneszánsz városháza és a horvátországi szakrális építészet egyik ékköve, a tengerparti sétány fölé magasodó Szent Jakab katedrális néz farkasszemet egymással. Utóbbi minden irányból meghatározza a város látképét és egyből magára vonja a figyelmünket légies kupolájával. Persze ahogy a régi bazilikáknál lenni szokott, ennek az építését sem kapkodták el: az 1536-ban megkezdett munkálatok több mint száz éven át húzódtak, ennek köszönhetően a UNESCO világörökségi épületen szépen lekövethető, hogyan adta át a gótika a stílustörténeti stafétát az Itáliából érkező reneszánsznak. Számos nevezetessége közül az egyik, hogy az egyetlen olyan katedrális Európában, amely teljes egészében kőből épült, sem téglát, sem fa alkatrészeket nem használtak.

A templom belseje is gyönyörű, a személyes kedvencem azonban az a külső falon futó 74 kőportré, amit a terveken is dolgozó híres szobrász-építész, Juraj Dalmatinac (Dalmáciai György) faragott, zavarba ejtő elevenséggel örökítve 15. századi kortársait. „Gótikus Instagram, avagy reneszánsz Tiktok” – írta le találó hasonlattal helyi idegenvezetőnk az arcképcsarnokot. A metafora legfeljebb annyiban sántít, hogy a ma tucatjával készülő Insta-szelfiket aligha fogják tömegek csodálni ötszáz év múlva, és az sem valószínű, hogy egyhamar UNESCO-védettség alá helyeznék őket.

A Szent Jakab katedrális és maga Šibenik a Trónok harca-rajongóknak is ismerős lehet, hiszen – más dalmát városokhoz hasonlóan – többször is feltűnik a kollektív tudatot letaroló sorozat fontos pontjain. Šibenik volt például Braavos városállam dublőre, a Vasbank épületét maga a székesegyház adta, a Szent János erőd pedig a hetedik évad küzdővermeként szolgált. Mert a városnak természetesen nemcsak vízi erődje van, de a szárazföld felől is három robusztus vár védte. Ezek hatásos mementói Šibenik viharos történelmének, és emlékeztetnek a város stratégiai fontosságát is- nem véletlen, hogy a középkori magyar királyoktól Bizáncon, Velencén, Napóleonon és Habsburgokon át mindenki magának akarta az elmúlt ezer évben. A masszív létesítmények ma már szerencsére nem véres csatáknak, inkább koncerteknek, előadásoknak és egyéb kulturális programoknak adnak otthont. Erről a saját szemünkkel is meggyőződhettünk a város védőszentjéről elnevezett Szent Mihály erődben, amelynek tetején magaslati amfiteátrumot alakítottak ki. A nézőtéren állva az járt a fejemben, hogy komoly kihívás lehet ezen a színpadon fellépni, hiszen minden pillanatban a Šibeniki-öböl csillogó panorámájával kell versenyezni a figyelemért.

Fejest ugrani a kedvenc tájképünkbe

Számomra új távlatokat nyitott, hogy Horvátországban a panorámát nemcsak szemlélni lehet, hanem bele is száguldhatunk. A környék hegyei ugyanis tele vannak átcsúszópályákkal – nemzetközi nevén: zipline-okkal –, mi pedig ezek közül a legújabbat próbáltuk ki, ami hivatalosan június végén nyit meg. Ez a 640 méteres drótkötélpálya Dalmácia legnagyobb és legfontosabb erődítményéből, Knin várából indul. A Dinara hegységre néző települést egy órán belül kényelmesen el lehet érni autóval Šibenikből, persze nem érdemes elkapkodni az autózást, mert az útról kicsit letérve is gyönyörű dolgokat láthatunk: például a kopár hegyek között oázisként rejtőző Torak-tavat, ami igazából nem is tó, hanem egy forrás, de zöldjével akár a lelki béke szótári illusztrációja is lehetne (természetesen ennek közelében is található egy zipline a grandiózus Čikola kanyonban).

Mivel a mostani volt az első csúszásom, nem tudtam, mire számítsak, és vajon mennyire fog bekapcsolni a viszonylag enyhe tériszonyom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elrugaszkodás előtt nem volt bennem némi drukk, de suhanás közben már teljesen elillant a félelem, az adrenalin pedig csak fokozta az élmény intenzitását. Tényleg valahogy úgy írható körül a dolog, mintha fejest ugranánk a kedvenc tájképünkbe.

A bosnyák-horvát határ közelében fekvő Knin vára amúgy kiemelt szerepet tölt be a horvát nemzettudatban: már ezer éve itt rendezték be központjukat a horvát királyok, majd 1995 nyarán, a Vihar hadművelet gyors sikere után itt csókolta meg a nemzeti zászlót a független Horvátország első elnöke, Franjo Tuđman, kijelentve, hogy „Ez a mi országunk”. Erről a szimbolikus aktusról minden augusztusban meg is emlékeznek a várban, amelynek legmagasabb pontján csak egy Tuđman-szobor és egy horvát zászló magasodik. A vár és környékének történetéről minden fontosat megtudhatunk az állandó kiállításról, ahol szintén szemet szúr a technológia ötletes és innovatív használata. VR-szemüvegben élhetjük át, hogy festenek az ország legmagasabb csúcsai a felhők közül – ebbe én érdekes módon jobban beleszédültem, mint a zipline-ozásba. Még ennél is szellemesebb az a nagyméretű kódex, amelynek papírlapjain vetítéssel elevenedik meg Lujo Marun atya, a vár megmentőjének története. A ferences szerzetest a horvát régészet megalapítójaként tartják számon, és amikor a 19. században el akarták adni a vár köveit építőanyagként, gyűjtést szervezett és múzeumot rendezett be az épületben, nehogy széthordják darabonként.

A babić költészete

A sok élményt és kalandot dalmát borokkal öblíthetjük le, amelyek közül nekem a babić volt a legizgalmasabb felfedezés. Egy Primošten közelében fekvő családi borászatban kóstoltuk először, némi sonka, sajt és olajbogyó kíséretében, amelyek mind pár kilométeren belülről származtak. Ez a jugoszláv időben elfeledett, ám helyi termelők révén újra erőre kapó dalmát szőlőfajta akár a régió jelképe is lehetne: a kopár, köves, napsütötte hegyoldalban terem, ahol csapadékra alig, ám annál több emberi munkára van szüksége a beéréshez. A belőle erjedő vörösbornak viszont költői mélységei vannak, akárcsak távoli magyar névrokonának, egy jó Babits-versnek.