A zenés életrajzi filmek mindig is hálás műfajnak számítottak: általában népszerű emberekről szólnak, közkedvelt slágerek hallhatók bennük, és ez már önmagában elég lehet a kasszasikerhez. Onnantól kezdve, hogy a könnyűzene nagykorúvá vált, a zenés biopic is állandó része a filmes kínálatnak: először értelemszerűen azokról készültek ilyenek, akik idő előtt haltak meg (Buddy Holly története, La Bamba, The Doors stb.), majd a kilencvenes évektől már folyamatosan érkeztek az újabb darabok, akár még élő előadókról is. Ezek a filmek gyakran szerepeltek jól a filmes díjátadókon, és a színészek is tülekedtek az ilyen szerepekért, hiszen félig már zsebükben érezhették az Oscart: kapott ilyet Sissy Spacek (A szénbányász lánya), Jamie Foxx (Ray), Reese Witherspoon (A nyughatatlan) és Marion Cotillard (Piaf) is egy-egy zenés életrajzi filmben nyújtott teljesítményéért.
Az előző évtizedben tovább gyarapodott a filmek listája, de az igazi löketet a 2018-as Bohém rapszódia adta meg a zsánernek: a Freddie Mercuryról szóló film világsikere új távlatokat nyitott a zenés életrajzi filmek előtt. Rami Malek a filmben nyújtott alakításáért bezsebelte a kötelező Oscart, de sokkal fontosabb, hogy a film az év egyik legnagyobb kasszasikere lett, és például szolgált a nagy stúdióknak, hogy igenis nagy üzlet van ezekben a filmekben.
Jöttek a többiek sorban: filmet kapott Elton John, a Mötley Crüe, Aretha Franklin, Whitney Houston, Elvis Presley, majd már az idén követte őket Bob Marley és Amy Winehouse. És az igazi dömping még előttünk van: már készül a biopic Michael Jacksonról, Bruce Springsteenről (Jeremy Allen White-tal a főszerepben), Bob Dylanről (Timothée Chalamet játssza), Boy George-ról, Bing Crosbyról, a Bee Geesről (állítólag Ridley Scott rendezné), és még a Red Hot Chili Peppers-frontember Anthony Kiedisről is. Sőt, Martin Scorsese jelenleg is harcol Frank Sinatra lányával azért, hogy megrendezhesse róla a nagy életrajzi filmet, Leonardo DiCaprióval a főszerepben, és számos egyéb tervezett produkcióról tudni, melynek sorsa még bizonytalan. És akkor még nem is beszéltünk arról a négy (!) filmről, amit Sam Mendes rendezne a Beatles egy-egy tagjáról.
the beatles cinematic universe is gonna be insane pic.twitter.com/iXvFDoUkGk
— recede🥳 (@rec3de) February 21, 2024
Látható tehát, hogy a filmipar óriási lehetőséget lát a zsánerben, és nem véletlenül viccelődnek azzal sokan, hogy a zenés életrajzi film lehet a szuperhősfilm utóda, és épülhetnek majd a Marvel mintájára a Beatles- vagy a Rolling Stones-univerzumok, azzal a különbséggel, hogy ezeket a filmeket általában még a szakma is elismeri. Más kérdés, hogy a díjeső ellenére a zenés biopicek kritikai visszhangja a szuperhősfilmekét idézi, és számos problémát fogalmaznak meg ezekkel a filmekkel kapcsolatban. Többek között azt, hogy az életrajzi filmekért elismert színészek sokszor az általuk alakított karakter népszerűségéből élnek, az életrajzi filmek vonzereje ebben rejlik elsősorban. Ezek a filmek pedig az esetek többségében nagyon is vigyáznak arra, hogy a nézők azt a sztárt láthassák viszont a moziban, akit megszerettek, és nem annyira vevők rá, hogy esetleg kiderüljön a bálványukról, hogy valójában egy elviselhetetlen szörnyeteg volt.
Mondani se kell, hogy ez a hozzáállás nem válik a filmek javára:
A zenei életrajzi filmek könnyedén belecsúsztak a sablonos, steril, nagy költségvetésű filmek folyamába, amelyekből hiányzik az általuk ábrázolt művészek lelke és hangulata. Ehelyett inkább a közönség egyes zenészekhez fűződő erős kötődését használják ki, hogy biztosítsák a filmek pénzügyi életképességét
– állapította meg a Bohém rapszódia után a zsáner általános problémáit részletező cikkében a Boar nevű brit lap szerzője, aki szerint ebben az értelemben a zenés életrajzi filmek ugyanolyan példák a filmipar biztonsági játékára, mint a szuperhős franchise-ok, vagy a régi sikerfilmek folytatásai és remake-jei.
A zenés életrajzi filmnek mára jól bevált receptje alakult ki, mely a legtöbb nagy költségvetésű produkcióban tetten érhető, maximum kisebb változtatásokkal:
- a főhőst már sikeres zenészként ismerjük meg, lehetőleg valami jól ismert koncert előtt
- a film visszaugrik a múltba, lehetőleg a gyerekkorba, ahol valami trauma érte őt
- a főhőst felfedezik, noha előzőleg senki sem hitt benne, de végre megmutathatja, mit tud
- montázs a befutásról: lelkes közönség, lemezfelvétel, lenyűgözi a szkeptikus zeneipari veteránt, a dalt játssza a rádió, felkerül a listákra stb.
- a főhős feszegetni kezdené a határait, ez sokszor egybeesik a drogok megismerésével
- a siker ára: függőség, és/vagy a kicsapongások és hűtlenségek megviselik a házasságát
- esetleg az is kiderül, hogy a menedzsere/kiadója átveri és meglopja
- a főhős mélypontra kerül, elveszíti barátait és hozzátartozóit is; ha van függősége, akkor ezen a ponton veszi fel a harcot ellene
- a megújult főhős visszatér, nagyobb sikerrel, mint valaha, és lehetőleg egy ikonikus koncerten búcsúzunk el tőle, bónusz pont, ha a képet kimerevítve ér véget a film, és a további sorsáról felirat tájékoztatja a nézőt.
Ezek nagy részét A nyughatatlan című Johnny Cash/June Carter-filmet parodizáló A lankadatlan: A Dewey Cox-sztori című film gyűjtötte össze, mely tizenhét évvel ezelőtt már ritka éleslátással mutatta be a zenés életrajzi filmek kliséit. Ennek ellenére ezek ugyanúgy felbukkannak például az idén bemutatott Bob Marley-filmben is, noha neki még eseménydúsabb élete is volt az átlag rocksztárnál.
De a sematikusság mellett más, konkrét problémák is felmerülnek: sokak szerint eleve problematikus az a megközelítés, mely egy előadó teljes pályáját akarja bemutatni, ám az esetek többségében az illető Wikipedia-szócikkét filmesítik meg, időnként megszakítva egy-egy jól ismert slágerrel. Ezekből gyakran pont a lényeg vész el, és nem derül ki a főhősről sokkal több annál, minthogy tehetséges volt, nagy sztár lett, és élvezte az életet, vagy éppen a zenének szentelte minden percét. Nem véletlen, hogy az igazán jól sikerült zenés életrajzi filmek többsége inkább az előadó életének egy-egy rövidebb szakaszára koncentrált, mint például a Backbeat (A kezdetek) vagy a John Lennon – A fiatal évek a Beatles befutása előtti években játszódnak, a Túl a csillogáson az idősödő Liberace utolsó éveit mutatja be, a Non-stop party arcok és a Cadillac Records – Csillogó fekete lemezek valójában egy-egy város pezsgő zenei színteréről szól, az I’m not there – Bob Dylan életei pedig Dylan életének egy-egy időszakát mutatja be, más-más színészek alakításában.
Ugyancsak fontos az is, amire fentebb már utaltunk, vagyis ezek a filmek több okból sem annyira akarnak eltérni a rajongók fejében kialakult képtől, és ebből az esetek többségében sematikus, érdektelen figurák születnek, teljesen megfosztva a karaktereket az ellentmondásosságuktól, ami pont érdekessé tenné őket. Nem véletlenül azok a filmek állnak nagyobb becsben, ahol nem hallgatják el a főhős negatív tulajdonságait vagy cselekedeteit sem.
Ebben a Fader cikke szerint szerepet játszottak az utóbbi évtizedben egyre nagyobb számban készült dokumentumfilmek is, amelyekben sokszor részt vett producerként maga a film alanya is, így aztán semmi meglepő nincs abban, hogy azok a filmek ugyanazt a képet sugározták a popsztárról, amit egyébként is látni engedett magáról:
A saját narratíva kialakításának vágya kiterjed a közösségi médiára is, amely felváltotta a hagyományos médiát, ha a narratíva közvetítéséről és a rajongók közvetlen megszólításáról van szó. Talán elkerülhetetlen volt, hogy az életrajzi filmek is kövessék ezt a példát.
Ezek mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy mitől sablonosak sokszor a zenés életrajzi filmek, ám ezek sokszor általánosságban az életrajzi filmekre is igazak. Speciálisan a zenés biopicek problémája azonban a zenék jogainak megszerzése. Hiszen ha nem sikerül megszerezni a filmen ábrázolt előadó dalait, akkor pont az egyik legfontosabb rész hiányzik, és ez a tény is hozzájárult, hogy az ilyen filmek jellemzően buktak a mozikban, így a Bowie-dalok nélküli Bowie-film, a Stardust, vagy a szintén eredeti Hendrix-felvételek nélkül készült Jimi: All Is by My Side című film is.
A dalok engedélyezéséről ugyanis rendszerint az illető örökösei rendelkeznek, vagy éppen maguk a zenészek, amennyiben még élnek. És ők általában nem adják oda a jogokat bármilyen filmhez, hanem nagyon is konkrét elképzeléseik vannak, hogyan szeretnék viszontlátni magukat a filmvásznon. Azaz a jogok fejében a legtöbbször tevékenyen részt vesznek a film elkészítésében, gyakran producerként, de legalábbis látni akarják a forgatókönyvet. És ebből születnek az olyasmik, mint a Bohém rapszódia, ahol Brian May és Roger Taylor executive producerként működtek közre, és csodák csodájára családszerető, feddhetetlen és józan életű férfiakként ábrázolja őket a film, ellentétben a megbízhatatlan, kicsapongó Freddie-vel, aki csaknem szétrobbantja az együttest az egója miatt, amikor szólókarriert tervez, pedig valóságban Taylor volt az, aki már évekkel korábban szólólemezt jelentetett meg, és ez csak kettő a film számos valótlansága közül.
Bár az idén bemutatott Back in Black a valóság ilyen szemérmetlen torzításától tartózkodott ugyan, de ez a film is feltűnően visszafogottan ábrázolta Amy Winehouse apját, Mitchet, aki sokak szerint kihasználta a lányát a saját anyagi nyeresége érdekében – cserébe a filmben hallhatók Winehouse dalai. Az NWA rapegyüttesről szóló Straight Outta Compton című filmben Dr Dre és Ice Cube is ott volt az executive producerek között: utóbbi kikötötte, hogy őt csak a saját fia alakíthatja, Dre-nek pedig az összes erőszakos ügye és verekedése kimaradt a filmből. És még számos hasonló példa mutatja a zenés életrajzi filmek Achilles-sarkát.
Éppen ezért félő, hogy a készülőben lévő filmektől sem várhatunk sok őszinteséget: nehéz elképzelni, hogy Michael Jacksonról (akit a saját unokaöccse alakít majd) olyan film készül majd, amely keményen szembenéz az énekes gyerekmolesztálási ügyeivel, mint ahogy az sem véletlen, hogy Frank Sinatra lánya egyelőre vonakodik a hozzájárulását adni Scorsesének egy olyan filmhez, amely állítólag az apja maffiakapcsolatait se hallgatná el. Az ilyen trendek ismeretében viszont az imázsfilm lassan jobban leírja az ilyen produkciók lényegét, mint az életrajzi film.
