A délszláv filmművészetet sokáig elsősorban a külföldön is sikeres partizánfilmek jóvoltából ismerhette a magyar közönség, és nem volt ez másként a tévésorozatokkal sem. A Magyar Televízió viszonylag ritkán mutatott be jugoszláv sorozatokat, és olyankor többnyire partizánsorozatokra esett a választás. Így láthatták a magyar nézők a nálunk A belgrádi fiúk címen futó Otpisanit, akárcsak az Amerre a vaddisznók járnak címűt, melynek a főszereplője, Ljubisa Samardzic olyan népszerű lett, hogy meghívták az 1973-as SZÚR-ra (Színészek–Újságírók Rangadója), ahol szokás szerint telt ház, azaz nyolcvanezer néző előtt léphetett pályára a színészek csapatában a Népstadionban.
Így lett Dizából Surda
Samardzicot már előtte is számos filmben láthatták itthon, a kiugrást a Reggel című, ugyancsak háborús film főszerepe hozta el a számára, de felbukkant a Kozarától kezdve A neretvai csatán át a Sutjeskáig az összes korabeli háborús jugoszláv szuperprodukcióban. Igazán azonban az Amerre a vaddisznók járnak sorozat főhőse, a Fekete Rok nőtt a magyar nézők szívéhez. Egy évtizeddel később azonban Samardzic még ezt is a háttérbe tudta szorítani egy másik szereppel.
A Forró szél (Vruc vetar) eredetileg regénynek íródott, de Sinisa Pavic már sikeres forgatókönyvíró is volt (például A belgrádi fiúk sorozatban is dolgozott), ezért könnyedén át tudta ültetni a regényt sorozattá, melyet 1980-ban mutatott be a jugoszláv televízió. Pavic jogot végzett, sőt, bíróként dolgozott évekig, mielőtt átnyergelt volna az írásra, és egy valós személy, egy Diza nevű fodrász ihlette, aki a dél-szerbiai Vlasotince helyi nevezetessége volt. Ebbe a kisvárosba költözött Pavic, akinek megragadta a képzeletét a munka után rendre dalra fakadó, életszerető borbély, aki folyton hihetetlen sztorikat mesélt, de valahogy sehol se találta a helyét a világban.
Róla mintázta hát Borivoje Surdilovic, azaz Surda alakját, aki ugyancsak Vlasotincébe való, és a sorozatot nem kis részben ott is forgatták. Surda szerepét az akkor 43 éves Samardzic kapta, de rajta kívül is a korabeli jugoszláv színjátszás nagyjai játszottak a sorozatban, mely tíz részben mesélte el a sorsával folyton elégedetlen, az alacsony vérnyomását kávéval gyógyító Surda kalandjait, aki a védjegyszerű kockás kalapjában keresi a boldogulást. A vígjáték végigköveti, ahogy Surda otthagyja a fodrászatot, belevág egy sor másik munkába, hogy aztán a végén visszataláljon a fodrászüzletbe, miközben megnősül, lakást szerez, és a segítségével bemutathatta a sorozat a korabeli Jugoszlávia mindennapjait.
Hosszú, langyos szél
A sorozat hamar nagy sikert aratott, olyannyira, hogy egy rövidített változatából mozifilm is készült, majd jó pár baráti ország televíziója is műsorra tűzte, köztük 1984 decemberében végre a magyar is, amely nem bízta a véletlenre a reklámot, már előre úgy harangozta be a sorozatot, hogy az Onedin család vagy a Kórház a város szélén sikeréhez lesz majd mérhető a népszerűsége. Ez eleinte inkább öngólnak tűnhetett, az első részek még nem hozták meg az áttörést, ám aztán egyre inkább rákaptak a nézők a sorozatra, és februárra már minden Surdáról szólt Magyarországon, még ha nem is mindig pozitív értelemben.
A kezdeti kritikák is leginkább értetlenül álltak a Forró szél előtt: Galsai Pongrác „hosszú, langyos szélnek” nevezte a Kritikában, mások Surda karakterét nem tudták hová tenni, és persze voltak olyan írások is, melyek még a lezárulta után sem mindig barátkoztak meg a sorozattal, inkább a sikert próbálták megfejteni:
Sinisa Pavic ugyanis alighanem balzaci feladatra vállalkozott, amikor szinte leltárt kívánt készíteni a mai Jugoszlávia életének jellegzetes vonásairól, szokásairól, erkölcseiről, az élet köznapi alakulásáról. S hogy ez nem sikerült, abban korántsem csak a balzaci képességek hiánya, a gyakori írói ügyetlenség, a cselekmény vezetésének nem ritka erőltetettsége, mesterkéltsége a bűnös
– írta például Zappe László a Népszabadságban, és a sikert a filmes kivitelezés magasabb színvonalával magyarázta, míg Virág F. Éva (Magyar Hírlap) Surda kisember mivoltában találta meg a népszerűség kulcsát:
Nem példakép, nem hős, inkább olyan ismerős, akinek ügyes-bajos dolgai egymást érik, akin bosszankodunk és akit kedvelünk, akinek mindenki adhat tanácsot, akinél mindenki okosabb, ügyesebb, rendesebb, szerencsésebb egy kicsivel… Ezzel, ezért kedveltette meg magát a magyar közönséggel is, amely talán most találkozott először olyan sorozat-főszereplővel, mint a nyakigláb Surda.
Nagyjából hasonló következtetésre jutott Lőcsei Gabriella is a Magyar Nemzetben, aki az írását azzal kezdte, hogy hiába követelik tőle olvasói levelek tömegei, hogy dicsérje vagy éppen húzza le a sorozatott, ő egyik táborba sem áll be:
A köznapi élet volt jelen e tíz órában, lakásgondokkal, házastársi egyenjogúsággal, munkahelyi bürokratizmusokkal, családi belviszályokkal — úgy, ahogyan igen sok emberrel megesik. És ahogyan a mi televíziónkban igen ritkán ábrázoltatik.
Divatba jön a Surda-kalap
Visszatérő elem volt a kritikákban, hogy a szerző az első részek láttán pálcát tört a sorozat fölött, hogy aztán a későbbi epizódok hatására belássa a tévedését. „Mégis cáfolhatatlan tény, hogy a Forró szél különösen a második részében egyre érdekesebbé vált. Sokan várták és szívesen nézték. Úgy vélem, hogy elsősorban azért, mert bátran és gazdagon tárta fel korunk és jelenünk fontos egyéni sorsproblémáit. Igaz, nem sokkal magasabb színvonalon, mint a Szabó család, de a filmben feltáruló valóság gazdag és sokrétű volt” – írta Illés Lajos a Népszavában, míg a Vas Népe újságíróját, Budai Rózsát eleinte annyira idegesítette Surda, hogy kikapcsolta a tévét, de kollégája rábeszélésére a negyedik résznél visszatért, és nem bánta meg:
Kollégám chaplini figurának véli Surdát és találóbbat nem tudok mondani. Szokatlan ez a figura, nekem időbe telt, amíg ráhangolódtam a világra, amelyben él és boldogulni akar, de ma már élvezem a sorozat humorát, életszagát.
