A tavalyi cannes-i filmfesztivál olyan remekműveket indított el útjukon, mint az Egy zuhanás anatómiája, az Érdekvédelmi terület, A szenvedély íze, az Elszáradt füvekről és a Megfojtott virágok. Talán törvényszerű volt, hogy ezek után az idei fesztivál valamelyest csalódást okozott. A katartikus élmények elmaradtak, tele volt viszont a program stabilan jó (mondjuk 10-ből 7 pontos) filmekkel, én pont húsz olyat láttam, amit jó szívvel ajánlanék a barátaimnak.
A fesztivál első hete sokkal erősebb volt, mint a második, a nagy nevű alkotók kevésbé sikerült munkáit, pl. David Cronenberg The Shroudsát és Paolo Sorrentino Parthenope-ját, akkorra suvasztották be, amikor már sokan hazamentek. Szokatlan módon rögtön a nyitófilmek is szuperek voltak, holott ezek kiválasztásánál általában nem a minőség a fő szempont, hanem az, hogy jó sok sztár szerepeljen bennük, akik az első este megjelennek a vörös szőnyegen.
Ők rúgták be az ajtót
Quentin Dupieux képes volt mindkét kritériumnak megfelelni a fesztivált lendületesen beindító, majd a magyar mozikban is megtekinthető A második felvonás című legújabb agymenésével, a Rubber és a Gázos időnként évi két furcsa filmet is összedobó alkotója a legjobb formáját hozta. A Léa Seydoux-t, Louis Garrelt és Vincent Lindont felvonultató vígjáték a film a filmben eszközt a végsőkig csavarva egy csomó aktuális témát érint parttalanul szövegelő főhőseivel, például a PC-séget és a Föld várható pusztulását, de nárcisztikus szereplőin keresztül a színészi lét visszásságait is bemutatja nagyon viccesen. És a filmtörténet egyik leghosszabb fahrtjával büszkélkedhet.
A Certain Regard-szekció az izlandi Rúnar Rúnarsson (Tűzhányó, Madárkák) angolul When the Light Breaks című kamaszfilmjével startolt, ami megismertette velünk az Elín Hall nevű fiatal színésznőt, aki meghatóan természetes alakítást nyújt a főszerepben. A cselekmény az olyan szokásos kamaszproblémákat, mint az első szerelem bonyodalmai, a barátok iránti lojalitás dilemmái, vagy a konfliktusos viszony a szülőkkel, különleges módon a gyász főtémáján keresztül vizsgálja, szinte dokumentumfilmes életszerűséggel. Ez volt a kivétel a sok dili közt.
Kedvencünk a madárember és Emma Stone
Lehet, hogy a Bird (kritika) nem Andrea Arnold legeslegjobb filmje, de még így is a fesztivál egyik fénypontja volt. Ebben is megismertünk egy új tehetséget: Nykiya Adams élete első filmszerepében fantasztikusat alakít a tizenkét éves Bailey-ként, aki egy lepusztult angol városban kallódik, amíg meg nem ismerkedik egy mesei figurával. Szerethető szociodráma fanyar humorral és egy kis varázslattal.
Odatette magát Jorgosz Lánthimosz is, aki, nagyon úgy fest, hogy a Szegény párák tizenegy Oscar-jelölése és négy szobra után most be akar inteni Hollywoodnak. Kinds of Kindness című új munkájában ugyan ismét szerepel Emma Stone és Willem Dafoe, ám olyan fényben ábrázolja az emberi viszonyokat és a szexualitást, amit az álszent hollywoodi gyomrok szerintem nem fognak bevenni. Összetett pszichológiai tanulmány a párkapcsolatokról szórakoztatóan abszurd és erőszakos köntösben.
A legmagyarabb film
A fesztivál egyik szekciójában sem szerepelt idén magyar alkotás, de sovány vigaszként a Rumours című kanadai politikai szatíra nagyobb részben Magyarországon forgott. Guy Maddin, Evan Johnson és Galen Johnson közösen rendezett, kattant víziójában a G7-találkozón a világ legnagyobb hatalmú politikai vezetői magukra maradnak éjszaka egy erdőben, ahol egyre furcsább és fenyegetőbb jelenségekkel találják szemben magukat. Az alkotóknak sikerült Cate Blanchettet és Alicia Vikandert is bevonniuk az önkielégítő zombikat, egy elefántméretű agyat és parodisztikusan ábrázolt politikusokat felvonultató filmbe, aminek a stáblistáján több tucat magyar név szerepel.
A normalitásból nem kértünk
Jacques Audiard (A próféta, Rozsda és csont) mindenkit meglepett azzal, hogy az Emilia Pérezben (kritika) a musical műfaját választotta egy transznemű mexikói gengszter történetének elmeséléséhez. A gengszter női életének beindításában segédkező Zoe Saldana színpompás, agyonzsúfolt jelenetekben táncol és énekel magával ragadóan, de a meglepetés végül az, hogy a film üzenete szimplább, mint hittük volna: az erőszak erőszakot szül, és a gengszter női testben is csak gengszter marad. Ezt a filmet is bemutatják majd Magyarországon.
A fesztivál legelborultabb és legmegosztóbb filmjét viszont egy másik francia, Coralie Fargeat csinálta meg, The Substance (kritika) című testhorrorjának mindegyik vetítésén rosszul lett valaki. Fargeat mondanivalója sem különösebben cizellált: azt mutatja be, milyen pusztító hatással van a nőkre a szexuális vonzerejük és fiatalságuk megőrzésére irányuló nyomás, de az a látványos borzalomparádé, amellyel ezt teszi, egyedi és tagadhatatlanul hatásos. Demi Moore-t még sosem láttuk úgy, és soha többé nem fogjuk úgy látni, ahogy ebben a filmben.
Ehhez képest Sean Baker (Tangerine, Vörös rakéta) New York-i és Las Vegas-i ámokfutása az Anorában egészen szelíd, de azért ámulatra méltóan fékevesztett. Egy fiatal sztriptíztáncosnő (Mikey Madison a Jobb időkből) és egy még fiatalabb orosz oligarchasarj (Mark Eydelshteyn) egymásra kattannak, és gigantikus bulisorozatba vetik magukat, ami spontán házasságba torkollik. Amikor az orosz felmenők értesülnek fiuk baklövéséről, a kezdettől dinamikusan pulzáló, lendületes film még elképesztőbb tempót vesz fel.
