Bár az első kritikák szerint ezúttal nem jött össze, hogy George Miller rendező valami legendásat alkosson, annyit mindenképp el kell ismerni, hogy a kevéssé gördülékeny Furiosa: Történet a Mad Maxből címet viselő ötödik Mad Max-film zsigerileg meglehetősen hatásos volt csütörtök reggel a cannes-i fesztiválpalota legnagyobb, 2300 fős mozitermének óriási vásznán, az elképesztően jó hangrendszeren megszólalva. Belső szerveket megremegtetően dübörögtek az eszméletlen hadijárgányok, a sivatagi parádé két és fél órán át lankadatlanul dörömbölt az agyunkban. Egy ideig tényleg el lehet gyönyörködni abban, hogy hányféle narancssárgában képes pompázni a fantáziasivatag, és a különböző bandák közti, változatos fegyverekkel zajló összecsapások koreográfiái is meggyőzőek, de hogy ez két és fél órán át képes-e fenntartani a figyelmet, az jó kérdés.
Szép dolog persze, hogy a jövőre nyolcvanéves Miller még mindig képes évekig gürcölni, hogy összehozza régóta tervezett akcióorgiáját, és így odateszi, de szemben a 2015-ös A harag útjával, ami ellenállhatatlan lendülettel ragadta magával az embert, itt nincs igazán jól eltalálva a tempó, és a nézőben egy idő után beáll a fásultság. Immortan Joe (Lachy Hulme) kergeti Dementust (Chris Hemsworth), aki kergeti Furiosát (Anya Taylor-Joy), aki kergeti a gyerekkori álmát… vagy ugyanez más, tetszőleges sorrendben. Eleve szerencsétlen adottsága a filmnek, hogy A harag útjából már tudjuk, ami Furiosa igazi célja, azt most nem fogja elérni, így ennek az előzménysztorinak igencsak alacsony a tétje.
Akárhogy is alakuljon a film további útja, Miller már rég beírta magát a filmtörténetbe a korábbi Mad Maxekkel, az viszont izgalmas, hogy ez az egész itt most arról is szól, hogy Anya Taylor-Joy képes-e Angelina Jolie-szintű sztárrá válni. A 28 éves színésznő a keményvonalas filmrajongók radarjára ugyan már a 2015-ös A boszorkány-nyal felkerült, de a nagyközönség számára csak A vezércsel című 2020-as netflixes sakksorozattal lett ismert. És most itt az első címszerepe egy potenciális kasszasikerben.
Láthatóan keményen dolgozik is azon, hogy maradandó benyomást tegyen a fesztiválon, ahol elég sok riválisával vetekszik a figyelemért. Már abból mém lett, ahogyan klasszikus hollywoodi sztárokat megszégyenítő égővörös rúzst és túlméretezett szalmakalapot, illetve egy repülésre biztosan nem alkalmas bronzszínű ruhát és tűsarkú szandált viselve kivonult a nizzai reptérről, ahol a testőre alig bírta visszaverni egy különösen agresszív autogramkérő támadásait, mielőtt a színésznő autóba szállt volna.
Ha az utazós szerelése az 50-es éveket idézte meg, a Furiosa csütörtöki sajtótájékoztatója alkalmából egészen a 20-as évekig nyúlt vissza: vajszínű szoknyájához és épp csak mell alatt végződő kosztümkabátkájához egy félgömb alakú, csillogó flitterekkel borított fejfedőt öltött, amiről flitterrojtok sokasága lógott. Amikor felkonferálták, összetett kézzel meghajolt, a kérdésekre halkan, a szavakat kissé elnyújtva válaszolt – világos, hogy folyamatosan szerepet játszik, de jól áll neki. És persze jó a filmben is, annak ellenére, hogy alig néhány mondata van.
Öröm volt élőben látni, hogy Miller még mindig formában van, jóval fiatalabbnak tűnik a koránál, és jellegzetes huncut mosolya is megmaradt. Doug Mitchell producer ki is emelte, hogy az 1300 fős stábban, amiben több mint 260 kaszkadőr volt, minden nap Miller dolgozott a legkeményebben. Amikor a 45 éve indult Mad Max-sorozat nem szűnő sikerének okáról kérdezték a rendezőt, azzal kezdte, hogy csak két és fél hete lett teljesen kész a film, így az új munkájára még nem annyira tud reflektálni:
Az biztos, hogy sosem gondoltam volna, hogy akár a második Mad Max-filmig is eljutok. Azt hiszem, az a szerencse, hogy mindegyik Mad Max-film allegorikus, így mindenki beleláthat valamit. Nyugaton hajlamosak azt mondani rá, hogy »western kerekeken«, Japánban viszont közölték, hogy ez igazából egy szamurájfilm.
Az ausztrál rendező kicsit a gyökereiről is mesélt: „Egy vidéki városban nőttem fel, ahol nem volt tévé. Csak képregények voltak és egy mozi, ami szinte a templom funkcióját töltötte be. Csak ott láthattunk filmeket. A fivéreimmel aztán szerepjátékokat találtunk ki a filmek alapján, és ez nagy hatással volt rám. Tulajdonképpen nagyon hasonló dolgot csinálok azóta is.”
Amikor egy kérdező megköszönte neki, hogy olyan akciófilmeket készít, amik bebizonyítják, hogy ez is lehet művészet, Miller kifejtette, hogy az akciófilmek és az egyéb műfajok közt szerinte nincs értelme különbséget tenni:
A film a kezdetektől kinetikus, tulajdonképpen már az első filmek is akciófilmek voltak. Számomra a történet a legfontosabb, és a lehető legalaposabban kidolgozzuk, hogy hogyan jelenítsük meg. Mindennek jelentősége van, amit a vásznon látsz, például nemcsak a kosztümök tükrözik a karakterek jellegzetességeit, hanem a járművek is. De még a gesztusok is fontosak. Én úgy szeretem meghatározni, hogy vizuális zenét csinálok.
Ekkor közbeszólt Taylor-Joy, aki a sajtótájékoztatón még annál is kevesebbet beszélt, mint a filmben: „Miben is maradtunk, hogy mi a Mad Max műfaja? Az »intellektuális, filozofikus opera« meghatározásnál kötöttem ki, azt hiszem.”
Végül persze Millernek arra is válaszolnia kellett, hogy lesz-e hatodik Mad Max-film: „Az biztos, hogy vannak még történetek a Mad Max-univerzumban. Megírtuk a figurák előtörténetét, amit A harag útjánál a színészek referenciaként használtak a karakterükhöz. Tudjuk, hogy mi történt Maxszel A harag útját megelőző években.”
