Lapunkban több mint három éve követjük már nyomon a Pázmány Péter Katolikus Egyetem a Magyar Rádió egykori épületegyüttesét érintő terveit, amik a kezdetek óta a területen lévő épületek a két műemlék palotát leszámítva szinte teljes eltűnésével számolnak. Ennek a tervnek a világ legidősebb stúdiópalotájában, illetve a később született szomszédaiban lévő ikonikus stúdiók is a részét képezik, így várhatóan az 1-es, a később Nobel-díjig jutó Békésy György közreműködésével tervezett 6-os, valamint a Szentkirályi utcai front mögött rejtőző, 22-es számmal jelzett termek is porrá válnak.
Az épületek felmérésének nyilvánvalóan részét képezték a legkitűnőbb hazai művészet- és építészettörténészek által készített anyagok, amik sorra mutatták be a véleményük szerint megőrzendő részeket, ezek jövőjét azonban nem tudták biztosítani, hiszen a minden védelem nélkül álló műtárgyakkal, valamint részletekkel a beruházó, illetve az egyetem bármiféle fék híján ahhoz kezd, amihez szeretne.
Épp ezért kitűnő hír, hogy a Miniszterelnökség részét képező Műtárgyfelügyelet a legújabb védéseket tartalmazó listáján nemrégiben feltűnt a 22-es stúdió Vigh Tamás (1926-2010) által készített plasztikája, az 1960 óta a terem falán látható Hárfázó.
Az alumíniumból és vörösrézből hegesztéssel, illetve domborítással született kompozíció
A tárgy 2024. március 27-én lezárult védési eljárását nem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, az Építési és Közlekedési Minisztérium, vagy az állami szerve indította el, hiszen a védés indoklásából kiderül:
a műtárgy 2021. június 2. napján közérdekű bejelentés által
került a hatóság látókörébe.
Az oldal az 1945-1989 közti korszak épített örökségét sokszor kínosnak, vagy egyenesen lebontandónak tartó kormány hozzáállásával szembemenve hozzáteszi:
Vigh korának úttörőjeként szellemi hidat képez az őt megelőző és őt követő szobrászmesterek között; számos területen nem csak gazdagította, de meg is újította a modern magyar szobrászatot. A műalkotás Vigh életművén belül – a művész elmondása szerint is – meghatározó szerepet töltött be, kihatva későbbi kőszobrászatára is. Az egyedi térben elhelyezett »Hárfázó nő« önálló, sajátos történeti értékkel és kvalitással bíró autonóm alkotás, mely az 1960-as években, közösségi terekbe készült szobrászati alkotások között is mind kvalitásában, mind egyediségében kiemelkedő.
A Hárfázó ezzel – ha nem is eredeti helyén, akkor máshová áttelepítve, vagy raktárba kerülve – már biztosan megmarad, környezetéről ugyanezt azonban biztosan nem tudjuk elmondani, bár kérdés, hogy a Pázmánynak új otthont adó beruházás milyen módon, és mikor kezdődhet majd el.
Vigh hosszú pályája során egyébként számos csodás munkát adott a magyar köztereknek, illetve épületbelsőknek: ezek közül érdekességével, illetve megoldásaival kiemelkednek a Ferenciek terén egykor működő IBUSZ-iroda rég eltűnt díszei (Simon Ferenccel, Madarassy Walterrel, Marosán Lászlóval, illetve Borsos Miklóssal, 1959), a szintén ismeretlen helyen lévő székesfehérvári Tánc (1962), a kőbányai Éjszaka (1965), a zuglói Harsonások (1969), a ma Salgótarjánban álló Szarvas és farkas (1969), az esztergomi Városalapító vitéz szobra (1980), a közel negyven évvel az első terv megszületése után valósággá vált visegrádi Életfa (2009), valamint a Budapest szívében álló Sztehlo Gábor-emlékmű (Markolt Ferenccel, 2009).
