Dolgoztam a Kálmánnál, benne voltunk a kilencvenes évek sűrűjében, és volt olyan időszak, mikor annyit kerestünk, hogy mindennap a Bárányban vacsoráztunk, és akkor már meg is reggeliztünk, mert addig mulattunk a Télikertben, míg ránk nem virradt. Ott, az Arany Bárányban találkoztam a Királlyal. Én mondjuk nem voltam és nem vagyok oda a dalaiért, de ez emlékezetes eset volt. Szóval iszogatunk a Bárányban, és egyszer csak megjelenik a Zámbó Jimmy. Kilencvenhárom körül lehetett. A sportcsarnokban valami tévéfelvétel volt. Ünnepelte az ország, hogy a Lagzi Lajcsi betöltötte a két mázsát, vagy valami ilyesmi, aztán a csepeli fejedelem és az udvartartása a Bárányban szállt meg, de alvás nem sok volt, persze.
Eleve úgy kezdődött, hogy a Király akart egy négert, csak hogy legyen ott egy néger. Ilyen Amerika-mánia volt akkor még. Az is újdonságnak számított, hogy baseballütő, vagy hogy dobozos sör. Mobiltelefon még nem nagyon volt, de válltömés az orrba-szájba, Vlagyivosztoktól Kőszegig, Kőszegtől Las Vegasig. Ez volt a kilencvenes évek eleje: Kisgazdapárt, Dallas, Tetrisz, névjegykártya, lilazakó, kénezetlen demokrácia, válltömés. Aztán a Kálmán szerzett négert, neki nem létezett lehetetlen. Behozta a nigériai sebészt Ebergényből, aztán ott vigyorgott az a bakelitfekete doktor Fakum Maki, mert itatták, mint a falusi állatorvost, az meg nem volt hozzászokva, ezért már a második pohár édes BB-től esőtáncot járt.
Ehhez képest Fakum Maki köztiszteletben állt. Hát a piát nem bírta, nem volt neki hozzá enzimje, de a király bírta, ivott a Maki helyett is. Háromdecinként kérte a viszkit a Jimmy, gleccsernyi jéggel, de a jeget tette is be egyből herére, mert négyesével kapkodta a potencianövelőt, oktávonként egyet. Akkor jelent meg itthon a Viagra, azt hitte csórikám, olyan, mint a C-vitamin, hogy majd kicsorog belőle. Izzottak a heréi, mint a paksi turbinák. Jegelni kellett, mint a hullákat. De jólesik ez a fröccs, az anyám hétszentségit, honnan való ez a bor? Üt, mint a toronyóra!
Szóval ilyen herére a jeget módon barbárkodtak ott a Jimmyék a Bárányban. Összetrombitálták a megye összes kurváját, mi meg csak pislogtunk. Nagyobb tánc volt, mint az Aretha Franklin temetésén. Aztán kerestettek az őszi avarban a csácsi erdész idomított kocájával szarvasgombát, mert azt kívánt őfelsége, és első és utolsó Jimmy hajnaltájt kitalálta, hogy orgonán akar játszani, de nem a főbejáraton távoztak, hanem ki kellett bontanunk neki a falat, mert ott óhajtott kimenni az uralkodó, nem az ajtón, ahogy a földi halandók, és nem volt apelláta, hiába mentegetőzött a portás bácsi, hogy nincsen kőműves ilyenkor. Azt üvöltözte a Király, hogy neki a Tasnádi Peti hozott dobermannkölyköket Floridából, hát megcsináltuk neki mi, grátisz: úgy, ahogy voltunk, makkos cipőben kivertük a falat. Aztán ki kellett nyitni neki az olajúti templomot, de ahhoz meg fel kellett ébreszteni a plébánost, szegényt. Ott remegett a sekrestyében zakatoló szívvel a Timót atya, mert őt még elvitte az ÁVO ötvenegyben. Csengőfrásza volt a Timótnak. És ahogy ott ültek a martini áztatta, bukott angyalok, az utolsó Zámbóházi meg félmeztelenül, hét pecsétgyűrűs manccsal, ájtatos gengsztermosollyal orgonált nekik, hát a zenészei szerint akkor énekelte legszebben a Jimmy azt, hogy Egy jó asszony mindent megbocsát…
*
Ha megkérdezik tőlem, ki vagyok, én csak azt mondom: Oszkár, tisztelettel, tőlem színes a világ. Nem így indultam, de ez lettem, így estem, így puffantam. Annak idején a rajztanárom, a Tóni bácsi szólt finoman a szakközépben, már a legelső órán, hogy Oszikám, drága, maga festőművésznek született, tossza meg a ló! Tényleg, ha akartam, bal lábbal lerajzoltam én a jachton pucsító Claudia Schiffert, a jobbal meg a Csauseszku házaspár kivégzését. Ja, te arra a kivégzésre nem is emlékezhetsz, mert még meg se születtél, Gyöngyike, de én láttam a tévében, a Panorámában. Te, az olyan volt, mint egy birkaherélés a sándorházi faluvégen. Cukorspárgával kötözték meg őket! Viszont a Szaddám Huszeint már te is láthattad. Az meg úgy bújt elő abból a krumplisveremből a CNN-en, mint akihez megjöttek a fináncok, pont akkor, mikor főzi a napfény ízét, titokban.
Na szóval mondta a Tóni bácsi, hogy jelentkezzek a képzőre. Be is adtam, csak éppen a felvételi előtt bekrepáltam, meg még be is rosáltam, mert négy percig a klinikai halálban pihentem. A bátyám leszerelő bulija volt a hegyen, akkor még két év volt a katonaság, aztán úgy ittam ott a négyhetes murcit abban a buliban, ahogy a csillag megy az égen, mintha fizetnének érte készpénzben. Aztán egyszer csak megszédültem a pincegádorban, és bekúrtam a fejemet az otellós hordóba. Az lett az én végzetem, az én Tysonom. Ott találtak meg vérbe fagyva, befosva. A mentőben meg meghaltam, mert alig tudott haladni az a kurva mentő, rossz volt a hegyi út, széjjelbaszta valaki traktorral, de az is lehet, hogy éppen az tartott életben, hogy végig rázott az az angyalfehér lengyel Nysa. Beértünk, aztán feltámadtam hamvaimból. Csak éppen utána már nem ment a rajz, mert megmacskásodott a kezem. Olyan volt, nem is tudom, hogy mondjam, utána már más ecsetjével festettem a vásznat. És én nem láttam semmilyen kaporszakállú Jóistent abban a próbahalálban. Akkora sötétség volt a fejemben, mint a kolbászfüstölőben, a végén meg mintha pofán öntöttek volna egy vödör oltott mésszel. Mások ezt hívják fényalagútnak, de én ebben nem tudok hinni, sajnálom. Nem baj, ha rágyújtok? Nincs itt az Unió, Gyöngyi, majd kifelé fújom, nyugi, ízi, nem jön a köjál.
Tudom én, hogy jó lenne valamiben hinni,
kell a kapaszkodó, de ma már mindenben hisznek egyszerre, ahogy a Taflinás Géza bácsi mondta, ami mindenre jó, nem jó az semmire, mert aki mindenben hisz, nem hisz az semmiben, vagy valami ilyesmi. Nem zavar a füst, ugye? Ennyi füst kell is, az se egészséges, ha semennyi füst sincs, nem?
A szőlőhegyen történt a baleset, ott volt a buli. Oda jártunk egész gyerekkorunkban a tesóimmal, és kurvára nem értettük, hogy miért kell a szőlőben rohadni egész hétvégén, míg mások fociznak, bicikliznek, vagy csak lövik a verebeket légpuskával. Mi zenét akartunk hallgatni a bátyámmal, Beatlest meg Led Zeppelint. Minket, ahogy akkor minden gyereket, a világűr érdekelt, nem a szőlő meg a veteményes. A hetvenes években űrmánia volt az általam ismert világon mindenhol. Mi űrhajósok akartunk lenni, nem kapások.
Más világ volt az. Vártuk az ufókat, de már az első Levi’s farmertől is elájultunk, azt is körülálltuk, mint egy jelenést. Azt mesélik, hogy az első cséplőgépet is úgy nézték a faluban, mintha egy idegen civilizáció űrhajója szállt volna le, és kapcsolatot akart volna létesíteni a zalai civilizációval a búzán keresztül. Tévéből is csak egy volt a faluban. Később el-eltünedeztek a kocsmából a vendégek, hogy otthon nézzék a műsort. Pedig itt csiszolódtak csak a legendák, a történetek, a kocsmában. A tévé volt az első támadás ez ellen. Később otthon ittak az emberek, de az elején még legalább átjártak egymáshoz a családok egy kis szomszédasszonyi seggnézegetésre, egy kis csöcsörészésre, ha áramszünet van. Mivel nem volt mindenkinek készüléke, hát ott ültek együtt, kezükben dekkel, és akkora füst volt a szobában, mint egy Édith Piaf-koncerten.
És a régi öregeknek formaegyespilóta-testalkatuk volt. Picikék voltak, mert nem volt mit enniük gyerekkorukban, így hát nem nőttek olyan nagyra. Azért is olyan aprók a pincék a hegyen. Az öregeknek a szőlő volt az életük, azt élvezték, hogy ott kapirgálhatnak egész nap enyhe mámorban. Most már persze én is szeretnék kijárni a hegyre, de most meg már alig jár ki valaki, nincs hova, nincs kivel. A szőlő az egy hisztis növény, annak allűrjei vannak, az egy popsztár, egyszer melege van, máskor fázik, beteges, megreped, elrohad. Rengeteg munka van vele. Tavasszal először is metszünk, aztán kapálni kell, kötni, nyírni, permetelni, bort fejteni, szüretelni, és kurvára büszkének lenni a saját borodra, bármilyen is lesz az íze.
Volt olyan is, hogy az alkesz kiszorult a szőlőbe. A pincében lakott, az ég madara volt, ki tudja, miből élt, lila érpókhálót szőtt a pia az arcára, és lassan bomlott. Volt egy ilyen nagybátyánk, aki ott végezte a szőlőben, a Berci bácsi, apám öccse. Ő ötvenhatban csinált valamit, és tönkretették, ezért ivott, ezt mondták róla, de lehet, hogy a hajlam így is, úgy is belelökte volna a szeszbe. Hát őt legyűrte az anyag, nem bírt vele, mert az alkohollal egyezkedni olyan, mint Moszkvával üzletelni, nincs esélyed. Ha olyan az első sör, mint amikor felbuksz a vízből, és levegőt veszel, akkor meg kéne szólalnia a vészcsengőnek. De addigra már azt is elittad régen. A Berci bácsi már madárijesztőnek sem volt jó a végén. Szépen elhervadt ott a hegyen, csak egy pár gumicsizma maradt belőle, a többit a rókák széthordták. Volt már szerencséd emberi maradványokhoz, Gyöngyike? Hát nem egy leányálom. Az a szag nem egy ambipúr, egy életre megmarad az emlékezetedben. Mi, gyerekek, találtuk meg, amikor vittük neki a levest titokban. Anyám sajnálta, hát küldött neki mindig valamit, de apám haragudott rá, ő nem tudhatott róla, hogy kaját viszünk a Berci bácsinak. Széthordták a rókaszukák, hazavitték a kölykeiknek szegény nagybátyám piától felpuffadt testét.
A Berci bácsi Pesten volt műegyetemista. Ötvenhatban belesodródott az eseményekbe, és készült róla egy fénykép a Köztársaság téri lincselésen. Ő azt mondta, csak nézőként volt ott, rosszkor, rossz helyen, nem volt ínyére az erőszak. Aztán mégis üldözték, illetve hát keresték, de sose találták meg, nem derült ki, hogy ő volt az, nem tudták, hogy őt keresik, de a családban mindenki tudta, ezért bújtatták, rejtegették. Nem a Berci bácsi miatt, hanem nekünk nem akartak rosszat. Egy ilyen emberrel a családban a bátyám nem mehetett volna főiskolára. Apámék látták, hogy a Berci bá van a képen, de sikerült egy életen át titkolni.
És apám sajnos hitt a rendszerben. Ez volt a nagy konfliktus köztük, ezért nem viselkedett túl finoman a fater a Berci bácsival.
Minden október huszonharmadika előtt azért csak bezárta egy-két napra a fáskamrába, nehogy valami hülyeséget csináljon, aztán inkább kiköltöztették a hegyre, de mi kijártunk hozzá, és mesélt nekünk. Ő tanított meg minket inni, és sokat beszélt a történelemről meg a szabadságról is. Azt mondta, nincs akkora hűtőszekrény, meg annyi ingyengulyás, ami megérné egyetlen ártatlan ember halálát is, és azt mondta még, hogy akinek már volt akár csak egy Pannónia motorja közösben valakivel, az nem hihet a közös tulajdonban, mert a másik nem cseréli le az olajat, baszik a fékre, nem vigyáz, figyeljük csak meg.
Félbehagyta az egyetemet, hazamenekült. És ő mindig olvasott, képben volt, a tesómat is ő tréningezte a főiskolára, ő oltotta be irodalommal. Akkor még én is olvastam, de engem mindig is jobban érdekeltek a képek. Ha valaki akar valamit, mondja el, üljünk le, beszélgessünk, vagy fesse le. A bátyám a német romantikáról nyomdakészen beszél napokig, ha győzöd piával, szerintem még írogat is, nem mutatja meg senkinek, de ez csak tipp. Nekem ezekhez a több száz oldalas regényekhez nincsen már türelmem, hacsak nem festőéletrajzról van szó, azt huzira, mint kés a vajban, azt elolvasom most is.
És a ribizliszedésről, magyarán a nemi életről, a test örömeiről is a Berci bácsi beszélt nekünk először.
Mert a testi vágy normális mederbe terelését minden vallás megpróbálja. A buddhisták azt mondják, hogy az a kurva vágy az oka minden bajnak, hát ne vágyjunk. A katolikusok azzal rözzögetnek, hogy bűnösök vagyunk, fujj, nem szabad, készüljünk a ki tudja mikor eljövő mennyek országára. A komcsik meg beszéltek ez ügyben is összevissza, és sorolhatnám. Az se jó válasz, hogy másról se szóljon az élet, csak a tuti szextippekről, a péniszmandzsettáról, a fitymafékről, a mangós óvszerről meg az ánuszfehérítő műtétről, de az se, ha ezt letagadjuk, nem igaz, Gyöngyi? Te hogy állsz ezzel, kérdezem én itt majdnem minden érdek nélkül.
És nem tudom biztosan, de talán egy Casablanca-féle szerelmi háromszög is volt köztük, vagy csak én találom ki? Mintha lett volna egy kis göcseji Casablanca anyám, apám és a Berci bácsi között. Nem tudom. Mindenesetre furcsa, hogy anyám küldött neki kaját a hegyre apám tudta nélkül, de az is lehet, hogy csak sima jó szándékból, keresztényi szeretetből tette, mert anyám Jézus-rajongó volt ám, amiben én is egyetértettem vele, én is szeretem Jézus dumáit, csak a faterjában nem hiszek.
Szegény Berci bácsi egyszer még öngyilkos is volt, de túlélte. Felvágta az ereit, csak éppen időben, vagy az ő szemszögéből túl korán megtalálták a hegyen a Taflinás Gézáék. És mesélte, hogy sok vért vesztett, elájult, és mikor vitte be a mentő, mindent hallott útközben. Hallotta, hogy a mentősök arról értekeznek, rosszul csinálta az öngyilkolást, mert nem ott kell elvágni az ereket, ahol ő elvágta, kicsit feljebb, ott az ütőér, szóval szakmailag közelítették meg a dolgot, na, egészségünkre!
Ma már egyre kevesebben művelik a szőlőt. Régen olyan szenvedély volt ez, hogy kitépték magukból az infúziót a gazdák a kórházban, és futottak haza permetelni. Azokkal a permetezőkkel a hátukon úgy néztek ki, mint valami kimaradt szereplők a Star Warsból. A pince mellett kút volt, a kút alján meg döglött macska, mint a meszkálban a hernyó. A nagyapám imádta ezt az életstílust. Olyan szaga volt, mint egy norvég halászfalunak, mert mindig ruszlit evett reggelire. És annyira agyontrágyázták a hegyet, hogy NBA-s játékos nagyságú kaprok meg kosárlabdányi paradicsomok nőttek a szőlő mellett, kész Arcimboldo-kép volt.
Azt is mondták, hogy inkább a has fakadjon, csak nehogy a bor megmaradjon. Szeszben úsztak, ez igaz, de úgy igazán talajrészegnek sose láttuk őket, kivéve a Berci bácsit, ő behugyozott hatvannégyben, és úgy maradt. Őt a Nagy Imréék kivégzésétől a nyolcvanhatos mexikói vébéig nem látták józannak. Nem volt tiszta soha negyedóránál tovább, de a kisöregek mámora antik Istenek mámora volt, nektárként hörpölgették azt a seggösszerántó, savanyú lőrét, közben meg aszalta őket az idő, a fröccseikben katicabogarak fuldokoltak, fölöttük pedig muslincaglória lebegett. Jó, hát mondjuk nagyobb ünnepeken óvatosan mozogtak már hazafelé, mint Jelcin a repülő lépcsőjén. Rengeteg gyümölcsfa is volt a hegyen, azokról egyetlen szem sem veszhetett kárba, mindent lefőztek pálinkának. Mesélték, hogy régen olyan is volt, hogy taszajtási jog: a földesúr megtaszajthatta a gyümölcsfát, és ami lehullt, az az övé lett. Mindig leleményesek voltak a nép piócái, de ezt csak gondolom, hogy ezt jelentette az a taszajtási jog, nem én vagyok a Wikipédia, igyunk inkább most a régiekre! Így telt hát el a gyerekkorom, Gyöngyi. Biztos nem iszol meg egy kis jégert? Jajj, ezt a poharat meg eltörtem, ne haragudj, te, pultok vízi lilioma, ó jaj, minden egész eltörött, felmosom ám, csak adj egy rongyot, nem volt benne sok, bocs!
Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak
Helikon, 2019
