Rögtön a Back to Black elején egy családi összejövetelbe csöppenünk Winehouse-éknál, ahol nem elég, hogy a tinédzser Amy spontán dalra fakad, de még egy duettet is énekel a papájával, Mitch-csel. A jelenet rémesen maníros és erőltetett, és joggal szólalhat meg a nézőben a vészcsengő, hogy úristen, mi lesz még itt. A jó hír az, hogy ezzel túl is vagyunk az egész film legkellemetlenebb részletén, sőt, ezt leszámítva igazából nem is nagyon kell már feszengenünk.
A zenés életrajzi filmekben elég sok hasonló csapda rejtőzik, és sajnos a legtöbbször nem is tudják őket elkerülni, Sam Taylor-Johnsonnak, a Back To Black rendezőjének azonban az esetek túlnyomó részében sikerült. Pedig A szürke 50 árnyalata rendezőjéről beszélünk, aki egyébként is inkább képzőművészként volt ismert sokáig, noha első filmjével, a John Lennon – A fiatal évekkel már bizonyította, hogy képes helytállni a műfajban. Amely nagyon nem könnyű, tényleg kevés zenés biopic mondható példaértékűnek: a többség megelégszik a sablonos szórakoztatóipari sikersztorival és annak minden kötelező kellékével, ráadásul a legtöbb esetben maga az érintett vagy a leszármazottai is részt vesznek valamilyen formában a produkcióban, mely gyakran olyan, minden ízében hazug filmet eredményez, mint mondjuk a Bohém rapszódia volt. A Back to Black esetében szerencsére nem ez a helyzet.
Az is gyakori probléma az életrajzi filmeknél, hogy nem találják az alkotók a helyes fókuszt, ezért mindent bele akarnak zsúfolni a gazdag életútból, és végül talán már ők maguk se tudják, miről is akartak pontosan filmet csinálni. A Back to Black ezt is elegánsan oldja meg, a forgatókönyvíró minden felesleget lenyesegetett, ami nem a sztori lényegi részéhez kötődik, és így kimaradtak ugyan fontosnak vélt alakok a filmből, viszont a cselekmény kellően feszes és követhető marad. Biztos sokan hiányolják majd az Amy Winehouse karrierjét kis túlzással sínre rakó szuperproducert, Mark Ronsont, akinek csak két említés jut, mint ahogy az énekesnő vad kicsapongásait kísérő haverjának, Pete Dohertynek is csak a neve hangzik el, míg Winehouse utolsó élettársának, Reg Travissnek egyenesen nyoma sincs a filmben. De el kell hinnünk az alkotóknak, hogy ők csak epizódszereplők ebben a drámában, pláne, hogy Matt Greenhalgh egyébként is biopic-specialista, ő írta korábban a már említett Lennon-film és az Ian Curtisről szóló Control forgatókönyvét is.
Mindez persze csak a körítés, az ilyen filmek sikere gyakran a főszereplőn áll vagy bukik. Márpedig onnantól kezdve, hogy kiderült, ki játssza Amy Winehouse-t a filmben, folyamatosan bírálták a döntést, amiért az a Marisa Abela alakítja, aki nem is hasonlít az énekesnőre. Ez maximum abból a szempontból lehet lényeges, hogy az Ipar című sorozattal berobbant színésznő közelebb áll a hagyományos szépségideálhoz, mint Winehouse, ezért neki nehezebb elhinni az önbizalomhiányt, minden más azonban színészi eszköz kérdése. Márpedig Abela ezeknek nincs híján, sőt, nagyon meggyőzően bújik az énekesnő bőrébe, és rá sem ismerhetünk benne mondjuk az Ipar elkényeztetett, de mindenáron saját karriert akaró gazdag lányára.
Amellett, hogy egyszerre domborítja ki Winehouse sebezhetőségét és megingathatatlan hitét saját tehetségében, még a dalokat is ő énekli – persze, Abela nem képzett énekes, de egyáltalán nem vall szégyent ezen a téren sem. Még a külsejében is követi Winehouse átalakulását különc tinédzserből agyontetovált, méhkasfrizurás világsztárrá, egyedül talán lefogynia nem sikerült olyan látványosan.
Fontos az is, hogy a film nem annyira Amy Winehouse-ról, az énekesnőről és dalszerzőről szól (bár a film első felében őt is megismerhetjük alaposan), hanem az emberről, és a Back to Black elsősorban egy szerelmi történet. Éppen ezért a nagy kérdés az volt, hogyan ábrázolja Winehouse élete szerelmét, Blake Fielder-Civilt, akit a brit közvélemény nagy része az énekesnő gyilkosának tart, hiszen ő ismertette meg az énekesnőt a kemény drogokkal, ugyanakkor róla tényleg a világon semmit nem lehetett tudni, csak folyton Winehouse mellett bukdácsolt a fotókon az idióta kalapjában.
A film azonban nem akar felelőst keresni, és aki abban a reményben ülne be a moziba, hogy végre rendesen gyűlölheti ezt a drogos hülyegyereket, akkor inkább ne tegye, mert ha szimpatikus nem is lesz, de emberi lényként mutatja be Blake-et. Aki felelőtlen, önző és önsorsrontó ugyan, ám Taylor-Johnson nem véletlenül nyilatkozta, hogy nem hisz az „ostoba, egydimenziós démon” karakterekben. Sőt, Jack O’Connell alakításában megismerhetjük a másik oldalát, azt az ellenállhatatlan férfit, akibe Amy Winehouse végzetesen beleszeretett a camdeni The Good Mixer pubban (a megismerkedésük az egyik legsikerültebb része a filmnek, melyben kulcsszerep jut a Shangri-Las The Leader of the Pack című örökzöld slágerének is).
Lehet esetleg kifogásolni, hogy kesztyűs kézzel bánik a film Mitch-csel is, akit szintén sokan hibáztattak annak idején a tragédiáért, és Eddie Marsan alakításában nem a profitéhes hajcsárt látjuk, hanem a lányáért őszintén aggódó apát, aki persze követ el hibákat, leginkább akkor, amikor megbízik Amyben, hogy magától képes lesz megszabadulni a függőségétől. Egyedül az anya, Janis szorul a háttérbe, nála sokkal fontosabb szerep jut a nagymamának, Cynthiának (Lesley Manville), akinek a halálával kezdődtek a bajok Amy életében. A film viszont nem érzi a feladatának, hogy pszichologizáljon (szerencsére), nem keresi Winehouse mentális problémáinak gyökereit, és nem is biztos, hogy érdemes. Egyáltalán, az ilyen tragédiáknál eleve visszás, ha egy film megpróbál állást foglalni egy ilyen, nyilvánvalóan bonyolult és sok összetevős kérdésben.
A cselekmény sokáig elég jól követhetően alakul, aztán azonban megkavarodhat az időérzékünk, a legvégére még kicsit össze is zavarodhatunk, hogy hol járunk éppen az élettörténetben, és talán túl hirtelen is érünk a végére, ám legalább nem is nyújtja túl a sztorit a kétórás játékidő ellenére. Elég jó ritmusban adagolja a film a betétdalokat, miközben hitelesen adja vissza a mából gondtalannak tűnő kétezres évek hangulatát is. Egész biztosan maradhat bennünk hiányérzet a film végén, és valószínű, hogy Asif Kapadia Amy című dokumentumfilmje például átfogóbb képet nyújt Amy Winehouse-ról, ám a Back to Black meglepően jól sikerült tisztelgés a 21. század egyik legellentmondásosabb és legtehetségesebb előadója előtt.
Back to Black, 2024, 122 perc. 24.hu: 7,5/10
