A Lányok a buszont valamiért nem a két alkotó, a Vámpírnaplók mögött is álló veterán showrunner, Julie Plec és a The New York Times újságírója, Amy Chozik nevével igyekeznek eladni, a plakátok és előzetesek inkább arra hívják fel a figyelmet, hogy a Légikísérő című, 2020-as sorozat executive producerei állnak az alkotás mögött. Pedig a sorozat egészen konkrétan Chozik 2018-as bestsellere, a Chasing Hillary (magyarul körülbelül Hillary nyomában) című memoár alapján készült, még ha jócskán el is rugaszkodik a regénytől.
2016-ban Hillary Clinton közel került hozzá, hogy Amerika első női elnöke legyen, Chozik pedig 8 éven és 48 államon keresztül tudósította végig az elnökjelölt hosszú kampányát, majd kiábrándító bukását. Húszas és harmincas éveinek meghatározó része végérvényesen összefonódott Clinton elnöki székért folytatott harcával – ezt az időszakot örökítette meg a könyvben.
„Az ördög Pradát visel találkozása a Fiúk a buszonnal” – írta róla annak idején a New York Times, ez pedig kétségkívül szöget ütött az újságírónő fejébe, a sorozat másik nagy irodalmi inspirációja (és címadója) ugyanis Timothy Crouse 1973-as non-fictionje, a Fiúk a buszon. Ebben Crouse az egy évvel korábban zajló elnökválasztási kampányról számol be, amely során riportertársaival (köztük Hunter S. Thompsonnal) hónapokon át követték a két elnökjelöltet, Nixont és McGovernt. Ebben az időszakban született meg maga a zsáner, a kampányújságírás, mely során az ország legkülönbözőbb méretű, stílusú és politikai beállítottságú médiumainak újságírói egy buszba zsúfolva együtt követik végig a jelöltek útját az elnöki székig.
A fikciós körítés jól bevált megoldás az izgalmas aktuális események színre vitelére. Így készült például a Jennifer Aniston és Reese Witherspoon nevével fémjelezett The Morning Show is, ami valós történeteket dolgozott fel egy kitalált tévécsatorna kitalált karakterein keresztül. A Lányok a buszon nagyon hasonló elképzelésekkel indul: míg Anistonék egy nagy amerikai tévécsatorna működésébe nyújtanak betekintést, és olyan kurrens, az ágazatot tényleg masszívan érintő problémákkal foglalkoznak, mint mondjuk a #metoo vagy a pandémia, addig az HBO sorozata a politikai újságírás kulisszái mögé vezet be, és ennek kihívásait villantja fel.
Az első két rész alapján viszont úgy tűnik, a fikciós körítés a sorozat lényegi mondanivalóit el is sorvasztotta, a Hillary-szál 2024-re értelmét veszti, a politikáról pedig egyelőre nem sokat állít. Az alkotók különböző műfajok között ugrándozva próbálnak valamiféle üzenetet megfogalmazni: a sorozat próbál kicsit politikai thriller lenni, és a demokráciát fenyegető veszélyekkel riogatni, de ezt az első epizódokban elég gyengén libbentik be; igyekszik bemutatni a politikai újságírás mibenlétét, de ezt összekuszálja a fikciós feldolgozás, és komolyan vehetetlenné teszik az elrajzolt karakterek; komikusan mesél a rivalizálásból kialakuló női barátságról, ez azonban sokszor inkább erőltetett, mint szórakoztató.
A Lányok a buszon mégis izgalmas, leginkább azért, mert a politikai szappanoperát némi igazi szappanoperával vegyíti, így pedig egy kellemesen klisés sorozatélményt ad.
A főszereplő, a történéseket narráló Sadie McCarthy (a leginkább a Supergirl sorozatból ismert Melissa Benoist) egy képzeletbeli demokrata előválasztásról tudósít egy képzeletbeli (bár a New York Times-ra megszólalásig hasonlító) újságnak. A fiatal politikai újságírónő minden fortélyát bevetve igyekszik bebizonyítani rátermettségét, miután egy korábbi kampány alkalmával országos hír lett belőle, hogy elbőgte magát, mikor kedvenc jelöltje veszített.
Sadie hoz némi ambiciózus fiatal női főhős klisét, például elég naiv, és saját bevallása szerint hajlamos „beleszeretni” az általa követett jelöltekbe. Itt még tényleg csak idézőjelesen: amolyan politikai lelkesedésről van szó, amellyel egy elnökjelöltért lehet rajongani – Sadie például lendületesen sutba vágja minden újságírói objektivitását, amint feltűnik egy potenciális női elnök. De legalább ártatlannak nem ártatlan főhősnő. Rögtön kiderül, hogy új kedvenc elnökjelöltjének sajtósával az előző választásokkor szenvedélyes viszonyba keveredett, s ezúttal sem haboznak sokáig feleleveníteni a kapcsolatot. Ezen kívül cseles, pofátlan, szemérmetlenül kihasznál minden lehetőséget, hogy interjúkat szerezzen és bizonyítson a főnökének. Ezért mondjuk kár így tepernie, a szerkesztője egy joviális öregúr, inkább apafigura, mint szigorú munkáltató, aki hosszú telefonbeszélgetéseken át ismételgeti neki, hogy „de, de, jó újságíró vagy”.
Sadie újságírói tehetsége egyébként természetesen abban rejlik, hogy izgalmasan, fiatalosan, személyesen nyúl az olyan száraz témákhoz is, mint egy előválasztás. Ez egyelőre azt jelenti, hogy Carrie Bradshaw-stílusban elmélkedik a rideg politikáról, például a Nagy Ő tipikus karaktereihez hasonlítja a jelölteket. Példaképe a gonzo újságírás atyja, Hunter S. Thompson. Ezt nem csak onnan lehet tudni, hogy mindenhova a Félelem és reszketés Las Vegasban című filmből ismert Johnny Depp-napszemüvegben jár, és vallásosan magával cipeli a Fiúk a buszon egy rongyosra olvasott példányát; a sorozat inkább biztosra megy: meg is jeleníti az írót Sadie képzeletbeli barátjaként, aki az újságírónő válla felett megjelenve olyan elmés megjegyzéseket fűz az eseményekhez, minthogy „az élők meghalnak, de az őrültek soha.”
Akad azért Sadie-nek hús-vér barátja is: az előző választások alatt megismert Grace (Carla Gugino, aki a Watchmenből vagy az Amerikai gengszterből lehet ismerős) évtizedeket húzott már le a szakmában, és a klasszikus objektív, profi újságírást képviseli. Remekül lehet vele a hotelek bárjaiban iszogatni, de egy jó fülesért a saját gyerekét is eladná, így barátnak nem a legmegbízhatóbb fajta.
Sadie és Grace, akik mindketten oldschool, nagy presztízsű lapoknak írnak, furcsa kollégákat választanak újdonsült barátaikká: a Fox News fikciós verziójánál dolgozó afroamerikai tévériportert, Kimberlyt (Christina Elmore) és az állandóan vlogoló influenszert, Lolát (Natasha Benham). Az újságírás különböző műfajaiban, politikai irányzataiban és platformjain alkotó nők súrlódásai néhol érdekesek, fel-felvetnek izgalmas kérdéseket a szakmáról és annak kihívásairól, kezdve mindjárt azzal, hogy újságírás-e egyáltalán a TikTokon közvetíteni az előválasztást. Előkerül persze az is, hogy nőként hogyan tudnak érvényesülni ezen a területen, hogy lehet egy esküvőt a választások menetrendjéhez igazítani, vagy az anyai teendőket a kampánybuszról menedzselni.
Ezt némiképp gyengíti a karakterek lusta megrajzolása: Lola például annyira Z generációs, hogy mindent egyszerre képvisel, ami erről a korosztályról eszébe jutott az alkotóknak: a vegánságot, a pozitív testképet, a szabados szexfelfogást, a Black Lives Matter mozgalmat, a feminizmust, a környezetvédelmet és még folytathatnánk. Mindezt persze élőben a telefonjáról közvetítve, egy sikosítót gyártó cég szponzorációjával. Ezzel szemben Kimberlyről nem sok minden derül ki azon kívül, hogy neki meg Ronald Reagan a nagy kedvence, és hogy azért dolgozik a Liberty News nevű republikánus tévétársaságnál, merthogy ők legalább bevallják, hogy rasszisták, míg a demokraták áldozatként tekintenek a feketékre.
Mind a négy főszereplőnek megvannak a maga kihívásai, a továbbiakban nyilván ezekre a háttérsztorikra is koncentrál majd a sorozat. Meg persze a be-belengetett thriller szálra, ami rögtön az első percekben egy ingerszegény FBI-üldözéssel kezdődik, és egyelőre a Sadie narrációjában elejtett „ekkor még nem sejtettük, hogy mindent kockára kell majd tennünk, hogy megmentsük törékeny demokráciánkat” sallangban csúcsosodik ki.
Legjobban az áll a sorozatnak, mikor a kampánykörút háttérbe kerül, és az egymástól nagyon különböző nők között kialakuló kapcsolatra koncentrál. A négy színésznő remekül játszik együtt, a szakmájuk aspektusairól folytatott elmélkedéseik nemcsak szellemesek, de sokszor még izgalmasak is, és összességében ez a furcsa barátságtörténet viszi el a hátán a műsort. Bárcsak ez lenne a központi szál.
Lányok a buszon (The Girls on the Bus), 2024, HBO Max. 24.hu: 6/10
