A Szeplőtlen forgatókönyve legalább tíz éve kallódott Hollywoodban, ráadásul Sydney Sweeney már a kezdeti bukdácsolásokkor is ott volt a projekt közelében. Egy interjúban elmondta, tíz éve – tizenhat évesen – még teljesen ismeretlen színésznőként jelentkezett a filmbe, amelynek saját bevallása szerint még merőben más volt a sztorija. Azóta azonban már túl vagyunk az Eufória első két évadán és A Fehér Lótuszon, amelyeknek köszönhetően nem igazán van most nála nagyobb név a fiatal feltörekvő színésznők közt, így majdnem egy évtizeddel később már volt akkora neve és tőkéje a szakmában, hogy A Fehér Lótuszon is dolgozó producerrel, David Bernaddal felélesszék a Szeplőtlent. Sweeney számára tehát igazi szerelemprojektről van szó, amelyben nemcsak főszereplőként, de producerként is részt vett, ugyanebben az interjúban kifejtette, hogy az általa alakított nővér karakterét hozzá alakították.
A szerepválasztás ráadásul kifejezetten izgalmas egy olyan színésznőtől, akit egyre egyértelműbben próbálnak az ügyeletes szőkebombanő karakterébe nyomni – a Saturday Night Live-beli debütálásakor sem voltak képesek az írók olyan szövegeket adni a szájába, amelyben nem a melleiről vagy külsejéről viccelődik (erről itt írtunk bővebben). Az azonban, hogy kis híján kukázott projekteket karol fel egy számára ismeretlen műfajban, amelyben olyan karaktert játszik, amely nem is állhatna távolabb az eddigi szerepeitől, dicséretes színészi ambíciókról árulkodik. Arról, amit már eddig is látni lehetett: bár Sweeney nem utasítja vissza azokat a felkéréseket, amelyben fontosabb a külseje, mint a színészi kvalitásai, ő láthatóan inkább az utóbbira alapozza a karrierjét.
A Szeplőtlen története Cecilia nővér köré épül: a fiatal apáca nagy reményekkel és patyolattiszta lélekkel érkezik egy olaszországi zárdába, múltjáról sem derülnek ki mocskos titkok, sőt, valójában bántóan keveset tudunk meg róla ahhoz, hogy hihető karakternek lássuk, azt az információt leszámítva, hogy gyerekkorában kis híján meghalt. Az azonban lerí róla, hogy hitében sziklaszilárd, leghőbb vágya, hogy Istent szolgálja. Rossz helyre érkezett, csak ő ezt ekkor még nem tudja, a néző azonban az ígéretes kezdőjelenet miatt igen: korábban egy apáca megpróbál ugyaninnen megszökni, ám végül a föld alatt végzi élve elásva (a rövid cameóban Simona Tabasco látható, akit ugyancsak A Fehér Lótuszból ismerhetnek a nézők). Cecilia számára fokozatosan lesz egyre világosabb, hogy furcsa és sötét dolgok színhelye a zárda, pláne akkor, amikor kiderül, hogy bárminemű racionális magyarázat nélkül, szűzen teherbe esik. Bárhol máshol orvosok tucatjai vetnék rá magukat, hogy kiderítsék ennek okát, egy katolikus zárdában viszont egyértelmű magyarázattal áll elő a vezetőség: szeplőtlen fogantatás történt, és küszöbön a megváltó második eljövetele. Cecilia azonban kevésbé érzi áldottnak az állapotát, főleg, hogy egyre furcsább dolgok történnek körülötte. Jönnek, amiket a műfaj középszerű követelményrendszere diktál: olcsó jumpscare-ek, bolond apácák, indokolatlan maszkos emberek.
Bár első blikkre egy agyatlan tucathorrornak tűnhet a Szeplőtlen, az látszik rajta, hogy ugyan próbálkozik többnek lenni ennél, nem igazán tudja, mi is akar valójában lenni. Leginkább B-horror egészen véres és brutális jelenetekkel – indokolt a 18-as karika –, viszont ehhez képest meglepően sok témát sejtet, ezek azonban meg is maradnak a felszínkapargatás szintjén. „Csak nem csinált valami rosszat a pap?” – kérdezi rögtön az egyik nővér, mikor Cecilia arról beszél, bezárták a plébániát, ahol dolgozott – az ilyen jellegű elejtett félmondatokban ott van a növekvő bizalmatlanság, amely az egyre gyakoribb visszaélések miatt jellemzik a vallási intézményeket. Pláne, hogy még ha ugyan extrém végletként, de itt is bebizonyosodik, mit tehet az egyház embereivel az, ha némi hatalommal a kezükben istent játszhatnak. A Szeplőtlenben ez az igazán ijesztő: nincsenek sem szellemek, sem démonok, csak az ember. Ezzel együtt érvényesül is a horrorfilmek íratlan szabálya:
A film felveti a női test autonómiáját is, Ceciliát ugyanis megfosztják attól, hogy bármiben dönthessen, olyan szent tárgy lesz, amely fölött semmi hatalma nincsen. Inkább megsebesítik a lábát, minthogy képes legyen olyan orvoshoz menni, aki nem morzsolgat rózsafüzért, akárhányszor ránéz az ultrahangképre. Nem olyan nehéz ebbe belelátni az abortuszkérdést, hisz nem volt olyan rég az, hogy a Roe vs Wade eltörlése felbolygatta Amerikát. Mindezeket a témákat azonban a film csak felveti, és nyilván az ember nem vár nagy moralizálásokat egy horrorfilmtől, ám kicsit fájó, amikor az ígéretes elemek sorra elsikkadnak a kliséhalmazban, és ez sajnos az egész filmet jellemzi.
A film fő antagonistája például teljesen komolyan vehetetlen, még akkor is, ha A nagy pénzrablásban megismert Álvaro Morte ugrik be nyájas mosolyú, de sunyi papot játszani. Hasonlóan egydimenziósak a mellékszereplők – egészen pontosan az a kettő darab, akik ugyancsak sztereotipikusan, annak két végleteként lettek megírva: van a karót nyelt apáca és a vagány nővér. Utóbbi esetében csillan fel némi remény, hogy nem csupán trancsíralapanyagként szolgál, ám – ahogy minden más ebben a filmben, végül ez is elsikkad. Értelemszerűen Cecilia nővér az egyetlen, akit a forgatókönyv nagyjából hús-vér emberként kezel, ám nála sem sikerül az árnyalt karakterút: a naiv és szolgalelkű lányból mindenféle átmenet nélkül lesz őrjöngő, bosszúszomjas apáca.
Az egész Szeplőtlen ilyen kiegyensúlyozatlan: mikor már elkönyvelnénk egy újabb tucathorrornak, dob valami olyat, ami bizakodásra adhat okot, hogy aztán mégis belefojtsa a középszerbe a következő jelenettel. Erre a legmegdöbbentőbb bizonyíték a film vége: addigra elhiteti nézőjével, hogy igenis egy bűn rossz horrort nézük, majd egy olyan finálét kapunk, ami bármely újhullámos horrorrendezőnek is a becsületére válna.
Egy meglepően erős befejezés nyilván nem képes visszamenőleg megmenteni egy komplett filmet, sőt, inkább hátrány, azt bizonyítja, ott volt az esély valami meglepőt, valami újszerűt alkotni, de inkább a lagymatag kliséhalmaz lett belőle. A stáblista legördülésével így nemcsak a finálé miatt érzett sokk marad, hanem a düh és a csalódottság is: Sydney Sweeney hiába kardoskodott a projektért, hiába vesz fityulát és ordít ki magából csuromvéres arccal egy hátborzongató alakítást, ennél sokkal jobb filmet érdemelt volna.
Szeplőtlen (Immaculate), 99 perc, 2024. 24.hu: 6/10
