Kultúra

Szakály Sándor: Elkerülhetetlen volt Magyarország 1944-es német megszállása

Bundesarchiv / Wikimedia Commons
Bundesarchiv / Wikimedia Commons
Erős mondatok hangzottak el az évforduló alkalmából tartott konferencián.

Szakály Sándor történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója a kormány által az elmúlt években súlyos százmilliárdokkal segített Mathias Corvinus Collegium (MCC) rendezvényén az 1938 és 1941 közötti magyar revíziós politikát sikertörténetként aposztrofálva kijelentette: politikai öngyilkosság lett volna, ha az akkori területgyarapodási lehetőségekkel Magyarország nem élt volna.

Ennek eredménye persze a Németország irányába való teljes elköteleződés lett, így a magyar külpolitika kényszerpályára került, mozgástere pedig jelentősen beszűkült. A második magyar hadsereg doni katasztrófáját követően a magyar vezetés aztán megpróbált tájékozódni a nyugati szövetségesek – elsősorban a britek – irányába, ebben a legfontosabb szerepet pedig az 1943-ban kinevezett miniszterelnök, Kállay Miklós játszotta, ez viszont a hitleri német vezetés számára elfogadhatatlan volt – tette hozzá a szakember.

Magyarország 1944. március 18-án a késő esti órákban kezdődő megszállásával a németek Kállay menesztése mellett a „zsidókérdés megoldását” akarták elérni, hiszen – mint a főigazgató fogalmazott – Magyarországon addig, a már hatályban lévő zsidótörvények ellenére a mintegy nyolcszázezres lélekszámú zsidóság lényegében háborítatlanul, biztonságban élhetett, létét pedig nem fenyegette veszély. A megszállást követően viszont szinte azonnal megkezdődött a vidéki zsidóság összegyűjtése és deportálása – tette hozzá.

Szakály a megszállás egyik legfőbb okaként fogalmazta meg, hogy a németek úgy érezték, Magyarország nem vesz részt teljes mellszélességgel a háborúban az ő oldalukon.

A főigazgató elmondta, hogy már március 15. előtt is voltak arra utaló jelek – itt a történész többek között az ekkor zajló hadgyakorlatokra is utalt – hogy a megszállás bekövetkezhet, ugyanakkor ez véglegesen Hitler és Horthy Miklós március 18-án lezajló klessheimi találkozóján dőlt el, amelyre a kormányzó sokáig vonakodott elutazni és Kállay Miklós kormányfő sem akarta, hogy Horthy kimenjen Hitlerhez. A VERITAS főigazgatója ugyanakkor hangsúlyozta, hogy fegyveres ellenállásra nem mutatkozott esély és a németeket a megszállásról lebeszélni is reménytelen vállalkozás volt.

Pritz Pál történész, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) doktora szerint is Magyarország többek között azzal, hogy 1940-ben csatlakozott az úgynevezett háromhatalmi egyezményhez, végleg a németek oldalára került.

Az akkori magyar külpolitika a Nyugat irányába pedig a békés revízió során elfogadott területgyarapodással azt próbálta közvetíteni, hogy ez megoldhatja az első világháború óta fennálló közép-európai konfliktushelyzeteket, így ez lényegében egyfajta dialektikus szemléletű kapcsolatrendszernek volt tekinthető – hangsúlyozta.

Szakály Sándor arra a felvetésre, hogy Horthy a megszállás után lemondhatott volna-e a kormányzói posztról úgy vélekedett, hogy ez esetben az, ami 1944 októberében megtörtént – itt a történész a nyilas hatalomátvételre célzott – már sokkal hamarabb bekövetkezett volna.

Horthynak köszönhetően menekült meg a fővárosi és környéki zsidóság jelentős része és paradox módon, ma azok bírálják a legerőteljesebben, akiknek szülei, nagyszülei jórészt a kormányzónak köszönhetik életüket – tette hozzá.

Arra a felvetésre, hogy a német megszállással szemben számíthatott-e Magyarország valamiféle segítségre adott esetben Nyugatról, Szakály úgy reflektált, hogy az amerikaiak és a britek kevés információval rendelkeztek Magyarországról és addigra már eldőlt, hogy a szövetségesek Normandiában szállnak partra, így tulajdonképpen nem fűződött érdekük ahhoz, hogy a németek ne szállják meg Magyarországot, hiszen így jelentős csapaterőket lehetett lekötni Közép-Európában.

A két történész egyetértett abban, hogy Magyarország sorsa már az 1943-as teheráni konferencia során eldőlt, amikor szinte kizárólag Roosevelt amerikai elnök és Sztálin szovjet vezető akarata érvényesült, ezen a találkozón Churchill brit kormányfő már csak egy harmadrangú figura volt és ott végleg eldőltek az érdekszférák, amelyeket a győztes nagyhatalmak aztán a közép-európai rendszerváltozások időszakáig be is tartottak.

Pritz szerint Horthy későbbi megítélése más lett volna, ha a német megszálláskor lemond és visszavonul kenderesi birtokára. Az MTA doktora hozzáfűzte, hogy szerinte hibás történelemszemlélet az 1920 és 1944 közötti időszakot Horthy-rendszerként definiálni, mivel az sokkal inkább egy Bethlen István által kialakított autoriter rendszer volt, korlátozott parlamentarizmussal, egy olyan liberalizmus jegyében, amely akkoriban a nacionalizmus “édestestvére” volt és amellyel a ma jellemző neoliberalizmus szöges ellentétben áll. Pritz Pál a korszakot világviszonylatban is a szélsőségek korának nevezte.

Az 1944 októberi kiugrási kísérlet Pritz Pál megfogalmazása szerint tragikomédiába csúcsosodott, abban pedig a két történész egyetértett, hogy 1945-ben a szovjetek bevonulása is megszállás volt, amely ugyanakkor megszabadította az országot egy másik, a német megszállástól, a zsidóság és a magyarországi baloldal számára pedig valóban jelenthetett egyfajta felszabadulást, vagy megszabadulást.

A konferencián, melynek moderátora Gali Máté történész, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára volt, a történészek úgy vélekedtek, hogy a hangsúlyt inkább a történetpolitikára és kevésbé az emlékezetpolitikára kellene fektetni és a nyolcvan évvel ezelőtti események katonai értelemben Magyarország vereségét jelentették azzal, hogy egy idegen hatalom elfoglalta és megszállta, ez pedig elkerülhetetlen volt, de a hatásait talán lehetett volna mérsékelni.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik