Azért lökték ki a mászókából, mert "hát égett a kocsi"

Nyöszörög, és azt ismételgeti, hogy apa, ne menj el, meg valami kulcsról beszél, cipzárról és tüskékről. Megint az apjával álmodhatott. Leülök mellé, megsimogatom. Oldalvást fordul, maga alá húzza a lábát. Még sóhajtozik egyet-egyet, de már nem beszél magában. A hátára teszem a kezem, talán így még visszaalszik, bár sok idő nincs már a pihenésre. Húsz perc, és kelni kell. Elhalkult a nyöszörgés. Megnyugodott, újra egyenletesen lélegzik. Visszaájult. Apa megint elment. A semmiből hangzik fel. Apa megint elment, ismétli meg. Akkor mégsem aludt vissza. És megint a nappalban folytatja, amit éjszaka tákolt össze a tudatalattija. Istentelen nehéz így elindítani a napot. Neki is, nekem is. Az agya nem ad tiszta lapot, nem engedi, hogy a reggeli rutinnal valami új kezdődjön. Helyette visszaöklendezi az álom teremtette képeket és hangokat. Nem érti, hol van. Nem érti, merre lett, aki az imént még vele volt. Nem érti, miért kell iskolába menni, és miért kell mindent időre megcsinálni. Mi az, hogy elkésünk?, kérdezi ártatlanul. Mit válaszoljak erre? Nincs honnan elkésni, jó helyen vagyunk, folytatja nyugodt hangon. Hát hol vagyunk?, kérdezem.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. Hogy most nem is vasárnap van? Sebaj, hosszú hétvégén naponta jár olvasnivaló.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Végtére van még majdnem tizenöt perc előnyünk. Talán meg tudjuk beszélni. A falon belül, feleli. Neked megvan a kulcsod?, kérdezi. A kulcs, amit adtam. Némi szünet után válaszolok: meg, persze. Ettől remélem, megnyugszik, és nem faggat tovább. És emlékszel a titokra is, ugye?, néz rám bizakodva. Melyikre?, kérdezek vissza a félreértés elkerülése végett és azért, hogy időt nyerjek. Hát arra, hogy kell bejönni, feleli. Talán jobb, ha elmondod újra, választom a biztonságos utat. Felháborodik és kiábrándulva közli, hogy ő mindent megtett. Megépítette, berendezte, eldugta és elmondta. Csak nekünk, hárman tudjuk. Ahogy annak lennie kell. Nekünk csak annyi dolgunk volt, hogy megjegyezzük. Hát nem tudom?, fordul felém számonkérően. Most mit mondjak? Hogy fogalmam sincs, mert még nem kötötte az orromra? Hogy összekeverte az álmát a valósággal? Csendben maradok, hátha elmeséli, mit talált ki számunkra. Hármunk számára. Ahogy már soha többé nem leszünk.

Nem értem, miért sír Miki. Azt meg pláne nem, miért kell árulkodni. Csak játszottunk, ennyi történt. Nem tehetek róla, hogy rosszul esett. Vagy valami hasonló. És arról sem, hogy nyámnyila. Felhorzsolta. Az is lehet, hogy egy kicsit vérzett. Miért kell ezért ekkora ricsajt csapni? Autóversenyzőset játszottunk. Az út pedig kanyargott. Dőlni kellett ide-oda. Ő is dőlt, és neki is tetszett. Nem is kicsit. Együtt dőltünk ideoda. Aztán füstszagot éreztem. Kérdeztem, ő is érzi-e. Azt válaszolta, hogy ő nem érzi. Pedig erős füstszag van, mondtam újra. Ki kell ugrani a kocsiból. Kérdezte, milyen füstszagról beszélek. Kigyulladt az autó, válaszoltam. Akkor történt. Nem akart kiugrani, pedig kellett. Egyre több füst volt mindenhol. Segítettem neki. Persze, hogy leugrott a mászókáról. Aztán én is leugrottam, hát égett az autó! Bénán érkezhetett, és akkor ütötte be. Nem láttam, csak hallottam, hogy nyöszörög, majd sír. Én jól ugrottam, és semmi bajom. Neki is ennyit kellett volna tennie. Miatta megint itt ülhetek a sarokban. Napközi időben, mert tanítás alatt nincs büntetés. Akkor csak felírják, hogy el ne felejtsék. Bár úgysem felejtik. A tanító nénik alig várják, hogy ott legyek. Délután mehetek büntetésbe. Leckeírás után vagy helyett. Megint jön Ági néni. Mikivel együtt jönnek. Büntetésben már békén szoktak hagyni. Na, most mit kell megbeszélni? Jön az újabb leszidás. Még ide sem érnek, Ági néni már nekem esik. Azzal vádol, hogy szándékosan löktem ki a Mikit. Nézzem csak meg a térdét, hogy beütötte. Nézem a térdét. Nincs is ott sérülés, csak egy-két horzsolás, de az nuku. A beütésből meg semmi nem látszik. Pedig azért kerültem büntetésbe. Megint a semmiért vagyok itt. Azért, mert ő sem bírja a fájdalmat. Nézem a térdét, és nem válaszolok. Ha mondok valamit, még rosszabb. Jobb szó nélkül kivárni a végét. Most az következik, hogy a hallgatással semmit sem oldok meg, és kérjek azonnal bocsánatot. Dehogy kérek. Nincs miért. A lába is eltörhetett volna, hadonászik Ági néni. De nem tört el, maradok csendben. Nem csak rossz vagy, de miattad kerülnek veszélybe az osztálytársaid. Ezt már nem hagyom, ez szemétség. Én mentettem meg az életét! Úgy mondom, hogy közben Ági néni szemébe nézek. Én mentettem meg a Miki életét! Neked elment az eszed, kiabál Ági néni. Nekem ugyan nem. Ági néninek ment el az esze, gondolom magamban. Hát égett a kocsi!, próbálom meggyőzni. A Miki meg nem akart kiszállni. Én mentettem meg az életét! Hirtelen csend lesz. Ági néni először a Mikire néz, aztán rám. Mégis hogyan?, hát csak nem érti Ági néni. Kilöktem, nehogy benn égjen, válaszolom. Arról nem tehetek, hogy nem tud ugrani. Nincs válasz. A legtöbbször kiabál, de most csak meglepetten néz. Bámul, és dülled a szeme. Megpróbál valamit mondani. Újra és újra nekikezd, ráng a szája, fújtat, de nem értem, mit szeretne. A keze is mozog, de csak ide-oda. Néha a felnőttek sem tudnak beszélni. Ha akarnak, akkor sem. Csak nyökögnek, ahogy Ági néni most. Aztán a Miki hangját hallom. Azt mondja, tényleg füstszag volt.

Elhoztam magammal két lapot. Azok közül, amit a táskájában, a kövek alatt találtam. Talán nem veszi észre. Ha meg rákérdez, azt mondom, véletlenül maradt nálam. Összefogtam valamivel. Csak ne feledjem visszatenni. Elhoztam és megmutattam a pszichológusnak, ha már úgyis volt időpontom. A beszélgetés végén vettem elő. Elmeséltem, hogy akadtam rá, és óvatosan hozzátettem, hogy szerintem fontos lehet. Nem is csupán, mert titokban akarta tartani, hanem azért, ami rajta van. Egyáltalán nem olyan, mint amit rajzolni szokott. Ebből csak megérti, hogy foglalkoznia kell vele. Persze nem mondott semmit. Megnézni is alig akarta. De ezt most én vártam ki. Miután befejeztem az egészen jól felépített és többször átgondolt érvelésemet, csendben figyeltem, mi történik. Eleinte farkasszemet néztünk, majd kiléptem a szemkontaktusból, és a rajzokra fókuszáltam. Neki sem volt más lehetősége. A kérés elhangzott, a rajzok előtte, a páciensét pedig már nem lehet sem fogva tartani, sem megtörni, mert nem rá néz. Mert nincs uralma felette. Amikor újra felnéztem, ő már a felső rajzot próbálta megfejteni. Miután ez jól láthatóan nem sikerült neki, közelebb húzta, majd pókerarccal megforgatta, mintha keresné a szöget, honnan is kell nézni. Valószínűleg így sem jött rá a megoldásra, és valahogy ki akart mászni ebből a kissé kellemetlen szituációból, ezért elővette a mobilját, és lefotózta mindkettőt, majd gyors mozdulatokkal visszaadta a rajzokat, és megkért, hogy a következő alkalomra újra ketten jöjjünk el. Nem lesz könnyű beadnom neki, hogy megint itt kell lennie velem. Nem szeret ide járni. Nem szereti ezt a nőt. Helyesebben ki nem állhatja. De akkor is el kell jönnünk, legalább még egyszer. Ha azután sem jut semmire, akkor váltunk, és keresek egy olyan dokit, aki végre rájön, mi a gond. És segít megoldani. Arról nem beszélve, hogy itt is csak égetem a pénzt. Elképesztő, mit el nem kérnek egy találkozóért. Vagy inkább négy-öt igazán figyelmes találkozóért. Miközben az egész egy zsákbamacska. Előtte és közben csak azt látni, hogy milyen visszafogott és figyelmes. Árasztja magából, hogy itt jó helyen vagyunk. Ami bizakodásra ad okot. Bizonyára nagyon okos dolgokat mond majd, ha odajutunk. Érdemes kivárni, mert ő lesz az, aki végre egyenesbe teszi a dolgokat. Odafigyel és szorgosan jegyzetel. Ami egyébként rohadtul idegesít, hiszen folyamatosan ír, és bizonyára nem csak azt, hogy mi történt, ki milyen választ adott. Végül is nem jegyzőkönyvvezető. Biztos vagyok, hogy azt is lejegyzeteli, mire gondol, milyen következtetésre jut. Le kell, hogy írja, mire gyanakszik, minek kell még utánanézzen, egyébként honnan a francból tudná később, mi történt aznap a sokadik páciensével? Majd felmászom a falra, amikor látom, hogy megint ír, siklik az a drága toll az elegáns noteszben, látom, hogy gyűlnek a sorok, és én nem tudom, mit irkál bele. Fogalmam sincs róla, hol tart ő és hol tartunk mi, mert semmit se mond, ha pedig nagy ritkán beszél, akkor is kérdez vagy megértően nyugtáz. Csak akkor derül ki, hogy mire jutott, ha végigjártuk az általa szükségesnek tartott alkalmakat. Előre megmondta, persze. Csak az út végén tudható meg, jutott-e egyáltalán bármire. Már többször majdnem megkérdeztem, ott voltam, egy centire, hogy kibökjem végre, mégis, hol tartunk? A senki földjén vagyunk, vagy haladunk valamerre? Van bármilyen ötlete, ami reményt adhat? De ahogy a nyelvem hegyére került, azonnal láttam a szemében, a szeme sarkában, hogy meg ne merjem próbálni. Maradjak magamnak, majd értékel, ha eljött az ideje. Itt ő diktál, nekem csend a nevem. Én persze kussban maradtam, és inkább lenyeltem, ami kikívánkozott, ha már nem volt merszem kiköpni. Visszasüppedtem a fotelbe, ami csak azért van, hogy az embert ilyenkor beszippantsa és megfojtsa, ő pedig ismét felvehesse a gondosan odafigyelő, bizalmat árasztó doktornő álarcot. Ahogy most is, ezekkel a rajzokkal. Miután letettem elé az asztalra, egy szót sem mondott. Akkor se, amikor kezében tartotta és forgatta őket. Még csak nem is biccentett vagy hümmögött, mondván, hogy ez igen érdekes, elgondolkodom rajta anyuka, vagy ezek fontos adalékok a teljes képhez, köszönöm anyuka, hogy elhozta, és vette a fáradságot, hogy megmutassa. Most sem adott semmi támpontot.