Az elmúlt hetekben szinte az egész magyar médián végigfutott a hír: Nagy Zsoltnak „ismét meggyűlt a baja az alkohollal”, visszaesett, „elvonókúrán vett részt” – ahogy a hírt először közlő Blikk fogalmazott. A színész a lap kérdésére szó szerint azt mondta: „felépülésben van”, ami talán a legtisztább és legáltalánosabb megfogalmazása annak, hogy épp min megy keresztül, amely egyben nem is konkretizálja, milyen jellegű intézményben vagy terápián vett részt. A köznyelv azonban mégis egyetlen szót ismer és használ arra vonatkozóan, ha valaki intézményi keretek között akar leszokni:
Ez a kifejezés azonban egyrészt negatív, sőt, pejoratív értelemmel bír, másrészt megtévesztő, ráadásul nem is fedi a valóságot. Erre a Drogriporter is rámutatott nem sokkal azután, hogy a hír napvilágot látott. A Jogriporter Alapítvány által működtetett oldal írt a Facebookra egy hosszú posztot a kifejezés használatának problematikájáról. Ahogy fogalmaznak: a köznyelvbe beépült szótól az embernek egy kórházi kezelés jut eszébe, ahol „a zárt kórtermekben fekszenek leszíjazva az ágyakon az alkeszek.”
Sajnos sokan még mindig így képzelik el a függőség »gyógykezelését.« Beadják a függőséggel küzdő hozzátartozót az »elvonóra«, mint az elromlott autót a szervizbe. Aztán ott jól megszerelik. Nagy Zsolt persze valójában nem »elvonón« töltött három hónapot, hanem egy terápiás közösségben – ahol nem passzív elszenvedője volt valamiféle »elvonásnak«, hanem aktív résztvevője egy sorstársaiból álló, szakemberek által asszisztált közösségnek, bentlakásos környezetben. Nem ugyanaz.
A hozzászólások egyöntetűen azt mutatták, hogy rengetegen értenek egyet ezzel, sőt, a szóhasználat sokak számára egyenesen rémisztővé teheti a folyamatot, amelynek épp a felépülés támogatásáról kéne szólnia. Ezt mi sem mutatja jobban, hogy olyan hozzászólás is akadt, amely szerint az illetőt a szóhoz kapcsolt negatív képzetek is befolyásolták abban, hogy vonakodva kérjen segítséget. A probléma egyik része, hogy a megfogalmazás kattintásvadász, és erősen bulváros felütést ad a történetnek, hisz ismert emberek rehabsztorijain rendszerint nagy élvezettel szokott rugózni a bulvár – gondoljunk csak Molnár Gusztáv színész esetére, akinek felépülését nagyon aprólékosan dokumentálták bizonyos lapok, rendre az elvonó szót használva. Azt, hogy egy ismert ember rehabilitációja mennyire lehet nyilvánosság előtt zajló ügy, nem feladata e cikknek eldönteni. Fontosabb probléma az, hogy
A problémás szóhasználat egy sokkal nagyobb és rendkívül sokrétű problémára világít rá: a közbeszédben nincsen benne, egészen pontosan milyen lehetőségei vannak egy függőséggel küzdőnek. Azt gondoljuk, hogy a függőt bezárják az elvonóra, ahonnan aztán vagy gyógyultan jön ki, vagy visszaesik. És míg a médiában egyre több szó esik az egyébként nagyfokúan tabusított alkohol- és drogfüggőségről, addig még mindig komoly hiányosságok vannak azon a téren, milyen utat járhat be egy függő – nem feltétlenül véletlenül, a felépülést támogató intézményrendszert ugyanis nehéz átlátni. A fogalmak tisztázásához és a rendszer átlátásához a Drogriporter alapítóját, Sárosi Péter emberi jogi aktivistát és drogpolitikai szakértőt, valamint Vata Jolán szociális segítőt hívtuk segítségül.
Mi is pontosan az elvonó?
Szemantikai szempontból az elvonó szó jelentése egyértelmű: egy olyan hely, ahol elvonják a betegtől a függőséget okozó szert. Az elvonó alatt ma a szó szoros értelmében a detoxikálót értjük, azaz az egészségügyi intézmények azon részét, ahol orvosi felügyelet alatt történik az emberek méregtelenítése. Nagy Zsolt esetében azonban Sárosi szerint nem így volt, egészen más jellegű segítséget kapott.
Itt még csak nem is a kórházi kezelést nevezték annak, hanem a rehabilitációs programot, avagy a terápiás közösséget összekeverték a kórházi detoxikációval (méregtelenítéssel). Sokan hibásan azt gondolják, a függőség szabványos kezelése az, hogy valakit beraknak a kórházba, elvonják a drogot, kiengedik, és akkor meggyógyul. Ez nem így megy. A félreértés az, hogy ez a jellegű kórházi kezelés legfeljebb csak egy belépőpontja, egy kezdeti szakasza a felépülési folyamatnak, ami ennél jóval hosszabb és komplexebb. Önmagában a függőség nem csak és kizárólag egy biokémiai folyamat, amelyhez elég az, ha megszűnnek a fizikai tünetek. Ez egy ennél jóval összetettebb dolog, aminek van lelki és szociális oldala is, ráadásul nem csak az egyén, de az őt befogadó család, közösség változásáról is szól
– magyarázza Sárosi.
Letűnt korok elavult szóhasználata
Vata Jolán a hetvenes évektől a kétezresig súlyos függőként szinte az összes intézményi formát a saját bőrén tapasztalhatta meg, az elmúlt húsz évben pedig a másik oldalon, segítőként maradt a rendszerben (életútját itt mutattuk be). Elmondta, hogy a szocializmusban a bevett szóhasználat az elvonó volt, ám az ehhez tartozó jelentés is teljesen más volt. Ekkor még léteztek kényszerelvonók, ahová szó szerint bezárták a bűncselekményhez köthető eseteket, ám a mezei elvonókon is ma már középkorinak ható módszerekkel kezelték a függőket: kinek antetilt adtak, amely alkohollal bevéve súlyos rosszullétet okozott, kinek Esperalt ültettek a bőre alá, amely ugyancsak hasonló tüneteket produkált az alkohollal. Ez olyan gyógyszeres kezelés volt, amelybe akár bele is halhatott a beteg, tehát egy nagyon komoly külső kényszerrel próbáltak a függőkre hatni, és ezzel a negatív, nyomást feltételező jelentéssel forrt össze az elvonó szó.
„Nem a belső motiváció volt a kulcs, hanem a külső kényszer” – foglalja össze Vata, majd hozzáteszi: ezen a téren a rendszerváltást követően következett be a paradigmaváltás, amikor az anonim alkoholistákhoz (AA) hasonló önsegítő körök terjedésével bejött az a szemlélet, miszerint a sokkal komplexebb, a belső motivációra és a pszichés fejlődésre építő módszerek segítségével közelítik meg a felépülést. A szó azonban maradt, ahogy a hozzá kapcsolt negatív bélyeg is.
Nem egyszerű eligazodni a felépülést segítő intézmények közt
Elmerülve abban, hogy mi mindent vesz a köznyelv egy kalap alá az elvonó szó alatt nem is olyan meglepő, hogy nem könnyű átlátni a hihetetlenül komplex addiktológiai ellátórendszert. Ezek közül íme néhány, amelyek gyakran átfedésben léteznek.
- Alacsony küszöbű programok/ártalomcsökkentés: Sárosi szerint ez úgymond a „védővonal”, ezek a programok vonják be először az ellátórendszerbe a leginkább perifériára sodródott, leggyakrabban rendkívül szegény és rossz helyzetben levő embereket. Nem feltétele az absztinencia, olyan alapvető szükségletekben segítenek, mint az étkezés, mosás, ügyintézés, de tiszta fecskendőkkel és tűkkel is itt látják el a drogfüggőket.
- Szenvedélybetegek nappali ellátása: otthonközeli szemlélet, ahová a szenvedélybetegek napközben bejárnak, miközben nem szakadnak ki a saját lakóközösségükből. A nappali ellátás alá sokféle közösségi program, egyéni vagy csoportos terápiás foglalkozás tartozik.
- Drogambulancia: olyan intézmény, amely a nappali ellátások közé tartozó, kábítószer-használókra szakosodott járóbeteg-ellátást biztosítja. A drogambulanciákon zajlik többek közt az ártalomcsökkentő kezelésnek nevezett metadon program is, amely a heroinfüggők gyógyszeres helyettesítő kezelése. De a drogambulancián nyújtanak eltereléseket (a büntetőeljárás alternatívája) és alacsonyküszöbű szolgáltatásokat is.
- Bentlakásos rehabilitációs program – ezek azok a zárt rehabilitációs intézmények, ahová hosszú időre, hónapokra, bizonyos esetekben évekre vonulnak vissza a felépülni vágyók. Teljes absztinenciát követel meg, amelynek megsértése az intézmény elhagyását vonja maga után. Nagyfokú elszigeteltség jellemzi, ahol nincs lehetőség az intézmény elhagyására, a külvilággal való kapcsolattartás is limitált, egyes helyeken teljesen korlátozott, intézményenként változik, használhatnak-e telefont és internetet a bentlakók, illetve milyen mértékben és formában tarthatják a kapcsolatot a külvilággal. A napok meghatározott rend szerint zajlanak, amelynek szerves részét képzik a különféle terápiás csoportok, a fizikai munka és a sport. A komplex rehabilitációnak meghatározott szakaszai vannak: az izoláció, a stabilizáció, a visszailleszkedés és az utógondozás. A hazai intézmények leggyakrabban a Minnesota és a Portage modellel dolgoznak, az előbbi lényege az, hogy a függőséget krónikus betegségként fogja fel, és a tizenkét lépéses modellel, belső motiváció által segíti a függőket, az utóbbi a személyiségfejlesztésen nyugvó kompetenciaalapú modell.
A terápiás közösség arról szól, hogy többnyire hosszú hónapokra elvonulnak a függők az általában vidéken található intézményekbe, ahol saját sorstársaikkal keresztülmennek egy folyamaton, amely során közösen dolgozzák fel a függőségük lelki, szociális és a spirituális oldalait, tehát közösségben épülnek fel
– magyarázza Sárosi.
- Félutas programok – a bentlakásos intézményekből a betegek a félutas programok segítségével kezdhetik meg a reintegrációt. Az intézményeken belül ez helyileg elkülönül a bentlakásos programoktól, már kevesebb a kötöttség, feladata a kifele építkezés, a visszailleszkedés a mindennapokba.
- Önsegítő csoportok: ilyen többek közt az AA vagy a névtelen drogfüggőkre szakosodott Narcotics Anonymous (NA). Ezek olyan gyűlések, amelyre bárki bejárhat, a felépülő függők egymással osztják meg megéléseiket, gondolataikat, itt is kiemelkedően fontos a közösségben gyógyulás. Az NA működéséről itt írtunk bővebben.
Nagyon fontos elmondani azonban, hogy bár a bentlakásos rehabilitációs intézményeket zárt rendszernek szokták nevezni, ez a szó a felépítésére utal, nem arra, hogy nem hagyható el az intézmény, vagy hogy nem önkéntesen vennék igénybe. A pszichiátria zárt osztályán kívül ugyanis mind önkéntes alapon működik, azaz az illető bármikor kisétálhat.
Azt azonban mind Vata, mint Sárosi hangsúlyozza: a felépülésben nincs kötelező haladási irány, mindenkinek más válik be. Súlyos függőség esetén valóban szükség van a kórházi detoxikálásra, ahol az elvonás megtörténik, innen kerülhet be a nappali ellátásba, terápiás közösségbe, de azt követően is fontos, hogy a rendszer ne engedje el a kezét, és sikeres legyen a reintegráció. A másik probléma, hogy a függőség szinte mindig együtt jár valamilyen pszichés problémával, amelynek kezelése átfedésben van a pszichiátriai intézményekkel, emiatt nem mindig világos, kinek is kéne kezelnie a betegeket.
Magyarországon passzolgatják egymás közt a különféle intézmények ezeket az embereket. A pszichiátrián azt mondják, hogy mi nem tudjuk kezelni a függőségedet, menj el az addiktológiára, majd akkor gyere vissza, ha már nem leszel függő. Az addiktológián esetleg azt mondják neki, hogy súlyos bipoláris vagy, előbb azt kéne kezelni. Viszont ezek valójában közös tőről fakadnak, közösen kellene kezelni. Ez a fajta szemlélet Magyarországon gyakran hiányzik
– magyarázza Sárosi.
A probléma sokadik gyökerét a magyar egészségügyet általánosan is jellemző anyagi nehézségek jelentik, ez pedig magával hozza azt is, hogy nincs fókuszban a téma.
Magyarországon sajnos nem csoda, hogy ennyire kevés erről a tudás, mert az egész rendszer nagyon rossz állapotban van jelenleg. Nagyon kevés a finanszírozás, nagyon kevés a képzett szakember. Fontos programok zártak be az elmúlt időszakban. A meglévő programok gyakran éppen a túlélésért küzdenek, mert nincs elég támogatásuk, vagy nincs elég szakember. Ez a terület mostohagyermeke jelenleg a magyar államnak. És nem csoda, hogy egy ötvenes-hatvanas évekbeli szemlélet maradt meg a magyar társadalomban erről az egész kérdésről. Sok ember még mindig ott tart, hogyha valaki alkoholista, akkor berakjuk az elvonóba, a kórházba, és ennyi. És fogalma nincs arról, hogy egyébként mik azok a drogambulanciák, vagy mi az az ártalomcsökkentés, esetleg mi az a terápiás közösség.
Tabu és megbélyegzés övezi a függőséget és a szóhasználatot is
Sárosi szerint a szó mögött rejlő negatív felhangban benne van az is, amely az egész jelenség legnagyobb problémája: idehaza még mindig tabusítva van a függőség, ráadásul a magyar társadalom európai viszonylatban az egyik legelítélőbb és legelőítéletesebb a szerhasználókat illetően, miközben az alkoholizmus terén a legrosszabbak között vannak a mutatóink.
Élen járunk az alkohollal kapcsolatos betegségekben és halálozásban az egész világon, miközben az állam politikája rendkívül megengedő az alkohollal szemben. Ezzel szemben a kábítószerekkel kapcsolatban van egy borzasztó nagy elutasítás, ami gyakran teljesen irracionális. Ha azt nézzük, hogy egy kannabiszfogyasztó mekkora ártalmat jelent a társadalomra – valószínűleg az alkoholnál jóval kevesebbet, és mégis sokkal inkább elítélik. Van tehát egy aránytalanság a magyar társadalom hozzáállásában, amin jó lenne változtatni, csak, ugye, a fejétől bűzlik a hal. Azt látjuk, hogy jelenleg a kormánynak a politikája az éppen ellenkező irányba megy: minél szigorúbban, minél inkább megbélyegezve kell foglalkozni a droghasználókkal
– állítja Sárosi.
Vata hasonlóan vélekedik: szerinte megbélyegzik azt, aki szerhasználó, de azt is, aki segítséget kér, miközben a fogalmak sem tiszták.
Értetlenül állnak a szó előtt, hogy mi az a rehab. Nem értik. Itt azért van egy nagyon nagy, jó húsz–harmincévnyi lemaradás. Ezeket kellene jobban a köztudatba hozni, hogy ne az elvonó szót használjuk. Mert az elvonót ahhoz kötik, hogy alkoholista, az alkoholistát ahhoz, aki az árokban fetreng. Nem kell ahhoz az árokban fetrengeni, hogy valaki alkoholista legyen. Az a fontos, hogy tudatosuljon: van terápia, tehát nem kell befeküdni az elvonóra, hanem ettől majd jön egy belső változás, egy gondolatváltás arra, hogy rálátok az alkoholbetegségre. Ez egy pszichoterápiás módszer, rálátok és elfogadom a betegséget.
A megoldást Sárosi abban látja, hogy minél inkább bekerüljön a köztudatba, szélesebb körben ismertebbé váljon a függőség lélektana, az, hogy tudatosítsuk: a kérdés, amit föl kell tennünk, amikor látunk egy alkoholistát vagy egy drogfüggőt, nem az, hogy neked mi bajod, hanem a jó kérdés az: veled mi történt?
Ezzel kellene foglalkozni, hogy miként jutnak el emberek az alkoholizmusig, és mit tudunk tenni azért, hogy minél kevesebb ember jusson el oda. Évtizedek óta tudjuk ezeket a dolgokat, nagyon sok okos ember megírta már ezeket könyvekben, cikkekben, és mégsem tesszük. Mégis ugyanazt csináljuk már évtizedek óta: megbélyegzés, büntetés, tabusítás.
A helyes szóhasználat apró részletkérdésnek tűnhet, azonban mégis rendkívül fontos mozgatórugója lehet annak, hogy az ilyen jellegű megbélyegzések és a témával kapcsolatos tudatlanság és tabu oldódjon.
