Kultúra

„Büszke vagyok, hogy abból a háttérből, ahol nem tanítottak meg fogat mosni, idáig jutottam”

Farkas Norbert / 24.hu
Vata Jolán
Farkas Norbert / 24.hu
Vata Jolán

„Büszke vagyok, hogy abból a háttérből, ahol nem tanítottak meg fogat mosni, idáig jutottam”

Egy prostituált gyermekeként, rettenetes családi körülmények közül jött, nem csoda, hogy tizenkét évesen rászokott a drogokra. A rákövetkező majdnem harminc évét a függőség és a teljes céltalanság legmélyén töltötte, majd egy gyerekelhelyezési per kellett ahhoz, hogy egyrészt letegye a szereket, másrészt negyvenévesen végre elkezdje az életét. Vata Jolán most ünnepelte huszadik józansági születésnapját, leszokása után azért tanult, hogy a hozzá hasonló függőkön segíthessen. Zicsi otthonában mesélt megbocsátásról, az El Caminón kint felejtett lelkéről, valamint arról, miért örül annyira, ha a terápiás csoportjába jelentkezik egy leszokni vágyó heroinista.

Vata Jolánt – vagy ahogy mindenki ismeri, Jolót – Balatonszárszón vesszük fel, egy konferencián dolgozott a Közösségért Alapítvány jóvoltából. Ahogy hajtunk a somogyi Zicsen található otthona felé, rámutat az út szélen álló, láthatóan friss keresztre az egyik szomszédos falu határában. Máris mesélni kezd egy meglehetősen szomorú történetet: volt párja kevesebb mint két hónapja halt meg itt autóbalesetben. Ekkor még nem tudjuk, hogy ez csupán egyetlen eset az őt ért tragédiák és traumák hosszú sorában.

Hamar vált: néhány perccel később már hatalmas lelkesedéssel meséli a zicsi otthonának kapuján fityegő, nagyjából kétszáz lakat történetét, amelyeket azoktól kap, akik ellátogatnak hozzá. A kis ház és a hozzá tartozó kert is a maga eklektikus, bohókás stílusában vidámságról és életigenlésről árulkodik: megmutatja a graffitivel pingált lakóautóját, „csetreszboltját”, ahogy ő nevezi, tele olyan csecsebecsékkel, amelyeket eladásra szán. 2017 óta lakik itt, ez az első hely, amit az otthonának nevez, és ahogy mesélni kezd, súlyos életútja – valójában a felemelkedéstörténete – komor, de autentikus kontrasztot fest a kedves hippilaknak.

Farkas Norbert / 24.hu

1963-ban Szegeden született – azért itt, mert édesanyja „üzletszerű kéjelgés” miatt ki volt tiltva Budapestről. Refes volt, ami rendőri felügyeletet jelent, kijelöltek egy várost, amelyet bizonyos ideig nem hagyhatott el. Így költözött a család Szegedre, Joló édesapjához, aki szénhordóként dolgozott. Amint a ref letelt, ismét Budapesten telepedtek le, Kőbányán, a Ceglédi úton. Hatéves volt, amikor szülei kapcsolata véget ért, először édesapjához került. „Ketten maradtunk, lányom” – mondta neki akkor az apja, ennek ellenére kapcsolatukat nem jellemezte a szavak mögött sejtett melegség.

Apja új élettársa éheztette a kislányt, aki nem sokkal később visszakerült az édesanyjához, harmonikus családi háttér azonban ott sem várta. Új nevelőapja, Jenő bácsi, ahogy Joló nevezi, gyakran bántalmazta az anyját. „Azt sose láttam, hogy megverte, a monoklit viszont igen.” Nem meglepő, hogy az iskolában keresett vigaszt.

Ha jött az iskolai szünet, a többi gyerek örült, én alig vártam, hogy iskolába mehessek. Ott éreztem magam biztonságban, ott éreztem, hogy nem érhet semmi rossz, ott kaptam szeretetet és figyelmet. Elsőben nagyon rossz voltam, aztán rájöttem, hogy számomra nincs más esély, csak a tanulás. Ezt követően nagyon jó lett a bizonyítványom, már akkor is megtanultam, hogyha valamire rákattanok, akkor azt csinálom – ilyen az addikció, ami genetikailag öröklődik.

Ennek köszönhetően jól teljesített az iskolában: szavalóversenyekre járt, sportolt, rajzolni Cseh Tamás tanította, aki akkoriban rajztanárként is dolgozott Budapesten. Édesanyját azonban mindez hidegen hagyta. „Rá kellett jönnöm nagyon hamar, hogy magamért csinálom a dolgokat.”

A függőséget már egészen kiskorában a saját bőrén megtapasztalta, igaz, először csak közvetve. Édesanyja gyógyszerfüggő és alkoholista volt, ráadásul nem hagyott fel a prostitúcióval, élete végéig űzte a szakmát a Rákóczi téren, Fukszos Joliként volt ismert a környéken. „Gyűlöltem anyámat. Ki akart engem is állítani a Rákóczi térre tizennégy évesen” – meséli. Jenő bácsi nemcsak, hogy tudott arról, mivel keresi a nő a pénzét, Joló szerint egyenesen ő futtatta az anyját.

A férfi, aki a soproni börtönt is megjárta, egyik este, amikor élettársa az alkoholtól ájultan dőlt ki, a szobájába hívta az akkor tizenegy éves Jolót, megitatott vele egy deci gint, és simogatni kezdte. Mikor feleszmélt, hogy mit csinál, gyorsan abbahagyta, a baj azonban már így is megtörtént.

Ott csúszott szét teljesen az életem. Amíg be nem mentem rehabra, addig nem is tudtam erről beszélni

– meséli Joló.

Farkas Norbert / 24.hu

A nevelőapa többé nem molesztálta, sőt, mivel rettegett, hogy a lány elárulja, mit tett, pénzt kezdett neki adni. „Utólag értettem meg, hogy itt alakult bennem ki az, hogy érdekből hallgatok, és ezért mindig kapok valamit.” Csupán egy évvel volt idősebb, amikor a lakótelepi barátok hatására ő maga is közel került a tudatmódosító szerekhez. „Nyáron kezdtem el a lakótelepen a nagyobbakhoz csapódni, itt lett egy nagy szerelmem, a Feri, aki gitározott, hosszú haja volt és szinyózott – akkoriban így hívtuk, nem ragasztóztunk, nem szipuztunk, szinyóztunk. Nagyon féltem kipróbálni, de amint megtettem, rajta maradtam” – meséli első élményét a tudatmódosítókkal. Ekkor tizenkét éves.

A drogokban szinte azonnal mámoros menekülőutat látott a traumák és a borzasztó családi közeg elől. A ragasztóról nagyon hamar átszokott a gyógyszerekre, és mivel ezekhez már papír is kellett, egyúttal a recepthamisításra is. Tizennégy évesen újabb trauma érte: megerőszakolta egy katona, és hiába tudott róla az anyja is, nem tett semmit. Az újabb megrázkódtatás még mélyebbre taszította, teljesen kontrollálhatatlanná tette a függőségét. Elsős gimnazista korában kicsapták, „orvosilag alkalmatlannak nyilvánítottak, ez volt a bevett szokás a drogfüggők esetén, hisz Magyarországon a hetvenes-nyolcvanas években sem hajléktalan, sem munkanélküli, sem szerhasználó nem volt, ugye” – magyarázza Joló.

Tinédzser éveinek második feléről mesélve kiderül, hogy míg mások az érettségire készültek, ő ki-be járt az elvonók, kórházak, szanatóriumok és nevelőotthonok között. Mindössze tizenöt volt, amikor úgy kiütötte magát, hogy a János kórház zárt osztályára került.

Az nagyon félelmetes volt. Felkeltem, nem is emlékeztem, hogy bevittek, kimentem a folyosóra, és láttam kiírva nagy alumíniumedényekre, hogy zárt. Néztem, hogy mi van? A zárt osztályon vagyok? Ez nem lehet, még túl fiatal vagyok, még csak tizenöt, nem tizenhat, hogy a zárt osztályon lehessek. Erre odajött egy néni, és kérdezte, hogy aranyoskám, merre van a 86-os buszmegálló? Mondtam neki, hogyha kimegy a kórházból, menjen el a Batthyány térre, aztán ott. Akkor odajött a nővér, és annyit mondott neki: arra van a 86-os buszmegálló, és bemutatott a vécébe. És akkor döbbentem rá, hogy tényleg az elmeosztályon vagyok.

Nem sokkal később úgynevezett inzulinkezelést kapott. Rövid utánajárással kideríthető, hogy egyes pszichiátriákon bevett módszer volt az inzulinkóma előidézése, többek közt József Attila skizofréniáját is ezzel „gyógyították”. Korábban az elektrosokk-terápiához hasonlóan gyakran alkalmazták pszichiátriákon a függőkkel szemben is azzal az indoklással, hogy így „törlik ki” a függőséget az agyból. Joló is megkapta a maga kezelését, ám túl magasra állították az adagot, kis híján belehalt. „Nem tudom, hogy átsétáltam-e a másik oldalra, de láttam valami fehérséget, az lehetett akár a villany, de amikor magamhoz tértem, akkor orvosok és nővérek álltak az ágyamnál.” Mikor megtudta, hogy még négy-öt hasonló kezelés van hátra, úgy döntött, hogy egy szál hálóingben megszökik a kórházból. Egy hétig volt szökésben, a Balatonig jutott, lebukni akkor sikerült, mikor Budapestre visszatérve a Batthyány téren próbált pálinkát lopni a közértből.

Történeteiből kiderül, hogy az intézményekben sem vette komolyan a leszokást: az elmeosztályra a földszinti ablakon keresztül csempészték be barátai az alkoholt és a szereket, máshol gyógyszert vagy receptet lopott. Egyetlen dolog éltette ezen kívül: a kreativitása.

Ha volt például a nevelőotthonok közt szavalóverseny, azokban az élen jártam. Szerettem volna valaki lenni, és ezt a kreativitásomban tudtam kiélni

– meséli. Tizennyolc évesen került ki végleg az intézetből bárminemű utógondozás nélkül, egyedül abban segítettek, hogy legyen bejelentett lakcíme, és egy sokatmondó cím került a kártyára. Ekkor édesanyja már nagyon rossz állapotban volt, kilakoltatták, és a Hős utcába költöztették be. Halála után Joló kapta meg a lakást, aki majdnem egy évet töltött a rettegett 15b-ben. „Nagyon kemény volt. Fasza csaj vagyok, de azért annyira nem, hogy ott maradjak.”

Farkas Norbert / 24.hu

Ekkor már szúrta is magát, a heroint tizenkilenc évesen próbálta ki először. Mikor azt kérdezem, hogyan finanszírozta mindezt, annyit mond: ehhez nem kellett pénz, csak recept. Egyedül a heroin volt az, ami drágább volt, ám „akkoriban ami a tiéd, az az enyém is volt”, olyan társaságokban mozgott, ahol szintén szerhasználók voltak. Nemcsak a drogokat, a lakást is megosztották, a barátainál húzta meg magát.

Húszévesen teljesen reményvesztett voltam, úgy voltam vele, majd csak beledöglök ebbe a dologba. Nem is az, hogy életképtelen voltam, hanem egyszerűen nem tanítottak meg arra, hogyan kell normális körülmények közt élni. Ezt negyvenéves koromig nem is tudtam, egészen addig, amíg be nem mentem rehabra.

Reményvesztettsége a végsőkig sodorta: kétszer kísérelt meg öngyilkosságot: egyik alkalommal a gázt nyitotta meg, ám az akkori párja időben hazaért. Második alkalommal nyolcvan pirulányi szívgyógyszert vett be, de ekkor is megmentették.

Úgy voltam a második öngyilkossági kísérletnél, hogy nem tudok meghalni, valamiért élnem kell, nem tudom, hogy miért, de majd megtudom.

Háromszor volt férjnél, egyik alkalommal a Fekete Lyukban volt az esküvője, ahol a Bandanas volt a fellépő, a nyolcvanas-kilencvenes években ugyanis a hazai underground világában mozgott zenészek közt. „Én egyre jobban csúsztam szét, ők meg a mai napig tartják magukat” – meséli több olyan zenészről, akik a mai napig ismert arcai a magyar szcénának. Szóba kerül az Aurora, a Tankcsapda, a Neurotic és A Tizedes meg a többiek is.

Mikor 1995 végén teherbe esett, talán először volt benne komolyabb igény, hogy letegye a szereket, ám addigra a függősége olyan mértékűre nőtt, hogy mindez lehetetlen küldetésnek tűnt. Két és fél hónapba telt, mire a máktea és a marihuána segítségével letette az ópiátokat. „Szerettem volna leszokni, iszonyat bűntudatom és lelkiismeret-furdalásom volt, de teljesen nem tudtam lerakni, akármennyire akartam” – meséli. Lánya makkegészségesen született, Aurórának nevezte el – nem a természeti jelenségről, hanem a punkegyüttesről, teszi hozzá nevetve. Függőségének azonban ez sem vetett véget, ahhoz végül az kellett, hogy a lánya apja megpróbálta elperelni tőle a gyereket. Szavaiból az sejlik ki, hogy ugyan ekkor már szeretett volna leszokni, a függőség ördögi köréből nehéz volt kikerülni. Otthon állandó konfliktusokat okozott a szerhasználat, a feszültség miatt pedig ismét visszamenekült a heroinhoz. Az utolsó csepp az volt, amikor Pécsen vettek házat, és mikor újra heroinozni kezdett, a lánya apja kidobta otthonról.

Farkas Norbert / 24.hu

A legjobbat csinálta velem, mert különben nem mentem volna el rehabra. Először persze úgy voltam, hogy bemegyek a kórházba, két hét alatt letudom. Le akartam állni, ám mindez nem belső motiváció volt, inkább külső: a gyerekemmel ne történjen meg az, ami velem történt anyai részről. Ő nem tehet semmiről. Úgy voltam vele, hogy vagy kijózanodom, és akkor lesz anyja a gyereknek, vagy nem. Nincs más. Ez az egy alternatíva van. Ekkor mentem be a rehabra. Hát, nem volt egyszerű

– meséli. Többször érezte azt, hogy nem bírja tovább, és otthagyja, de kitartott. Minden taktikát megragadott, hogy bent maradjon: egy alkalommal leborotválta a fejét, hogy azzal tartsa bent magát. Az igazi fordulópontot egy költözés hozta el. „Novemberben a rehabon voltam, amikor megtudtam, hogy a gyerekem apja a lányommal elment Spanyolországba, hónapokig azt se tudtam, hol vannak. Ott megint az volt, hogy minek csinálom ezt az egészet? És akkor jött belülről az az érzés, mintha gyomorszájon vágtak volna: hogy önmagamért.”

2003. november 12. az egyik legfontosabb dátum Joló életében: ekkor tette le végleg a szereket, azóta is ezt ünnepli születésnapként – tavaly novemberben épp a huszadikat. Ahogy mondja, a leszokás pokoli nehéz volt, ám a neheze csak utána következett.

Mindig a volt apósom jutott eszembe, aki azt mondta: Jolika, aki negyvenéves koráig nem csinálja meg magát, utána nagyon nehéz lesz. Tényleg vért pisiltem, le kellett érettségiznem, szakmát kellett tanulnom, segítő akartam lenni, szociális gondozó, és még a gyerekelhelyezési per is ott volt.

Negyvenévesen onnan kellett felépítenie az életét, ahonnan mások tinédzserkorukban indulnak. Leérettségizett és dolgozni kezdett: takarított, gyárban és idősgondozásban is vállalt munkát, mellette esti iskolában végzett tanfolyamokat, hogy szociális segítő lehessen. Célja az volt, hogy olyanoknak segítsen, mint amilyen ő is volt: szenvedélybetegeknek. Hároméves józan volt, amikor már lehetősége nyílt volna erre, ám akkor még a Fogd a Kezem alapítványnál foglalkozott fogyatékkal élőkkel. Nem sokkal később váltott, ismét egy rehabra került – ekkor azonban már segítőként. Itt tizenegy éven át segítette a függők felépülését, ezt követően került a Közösségért Alapítványhoz, ahol immár négy és fél éve dolgozik Siófokon, a Dél-Balaton Pszichoszociális Központban.

Munkája nagy részében művészetterápiás foglalkozásokat tart, elsősorban mozgásszínház és a pszichodráma a fő terepe, az utóbbi időben azon fáradozik, hogy a kettőt ötvözze – az előbbi a nevének megfelelően dinamikus képekkel, az utóbbi állóképekkel igyekszik segíteni a felépülést. Azért érdekli éppen ez a terület, mert neki magának is ez segített a legtöbbet a felépülésben, rengeteg belső munkát tett abba, hogy a gyakorlatok segítségével az anyjával, a férfiakkal és a józanodással kapcsolatos viszonyát feltárja, helyére tegye. A legnagyobb munkát értelemszerűen az édesanyjával való kapcsolat jelentette, akivel kapcsolatban azt mondja: nehéz volt, de mára megbocsátott neki.

Farkas Norbert / 24.hu

Általában kéthetes műhelymunkákat vezet, de tartott már féléves mozgásszínházat hátrányos helyzetű gyerekeknek. A hangsúly a belső munkán van – hangsúlyozza többször –, szövegek, versek, dalok, rajzok vagy bármilyen egyéb alkotások segítségével jelenítik meg a résztvevők az egy adott témával kapcsolatos gondolataikat, amelyek jó esetben felismerésekhez vezetnek. „A pszichológusnak kibeszéled, itt szövegek és feladatok által adod ki magadból.” Tipikus feladat, hogy valamilyen kreatív módszerrel kell megjeleníteni például a családot vagy az életutat. „Ebből rengeteg minden kiderül – hova helyezi a karaktereket, a szülőket, a testvéreket, ezek által nagyon sok mindent meg lehet tudni, amin aztán el lehet indulni.”

A siófoki munkája mellett jelenleg Pécsen tart egy szakember mellett asszisztenseként pszichodrámát, a művészetterápiás csoportvezetői végzettsége ugyanis arra nem elég, hogy önállóan vezessen ilyen jellegű terápiás csoportokat, ahhoz diploma kell. Ő azonban nem érzi ennek hiányát, sőt.

Én ezekre büszke is vagyok, mert abból a háttérből, ahol nem tanítottak meg fogat mosni, sőt, azt sem, hogy egyáltalán van fogkefe a világon, idáig jutottam

– meséli.

A siófoki központban elsősorban függőkkel foglalkozik, meglepő lelkesedéssel meséli, hogy nemrég egy heroinista jelentkezett a csoportjába.

Végre egy sorsazonos társ, akiről tudom, mit él át. Nem nagyon van heroinos, visszasírja a szakma, ezt egy orvosnőtől hallottam. Mikor jelentkezett ez az illető, megkérdeztem, hogy mit használt, annyit mondott heroint. Én meg annyit, hogy végre!

Értetlenkedésemet az aktuális droghelyzet gyors ismertetésével csillapítja: manapság a heroin szinte teljesen eltűnt, a kokain számít az igazán menő drognak. Mivel azonban drága, nagyon sokan választják a jóval olcsóbb, szintetikus szereket, a herbált, a kristályt és a társait. És bár Jolónak a tudatmódosítók egész arzenáljával volt saját tapasztalata, dizájnerdrogokhoz sosem nyúlt. Hozzáteszi, azért is fontos a saját élmény, mert a függőség mikéntje szerenként nagyon eltérő.

A dizájneresekkel és az alkoholistákkal nagyon nehéz. Egy alkoholbeteg például nem tartja annyira veszélyesnek a függőséget. Nem vagyok az, hisz nem fetrengek az árokban, nekem nincs problémám, jó, megiszom azt a napi két liter bort, és ha kell, odacsapok az asszonynak is, de én nem vagyok alkoholista, nekem nem kell segítség. Velük emiatt nehezebb. Egy dizájneres kiszámíthatatlanabb. Ott azért nézem a menekülési útvonalat, mert előkerülhet a bicska a zsebből.

Hozzáteszi: az elvonási tünetektől való félelem is nagy úr, a heroinnál ráadásul ez hatványozottan rosszabb, mint bármely más drognál. „Ott a falat kaparod” – meséli saját tapasztalatait. De nemcsak velük nehéz – folytatja Joló –, hanem a hozzátartozókkal is. „Sokat kell könyörögnünk, hogy ne adjanak pénzt az illetőnek, mert azzal akaratlanul is asszisztálnak a szerhasználathoz.”

Adja magát a kérdés, hogy akinek az élete felében a napi betevőt jelentették a különféle drogok, hogyan érzi magát nélkülük, eszébe jut-e, hogy ismét hozzányúljon valamihez.

Persze, néha eszembe jut, hogy jó lenne beállni, szokott lenni sóvárgás is, de egyre kevesebbszer

– válaszolja. Ahogy mesél, nagyon gyakran reflektál arra, hogy ugyan két évtizede letette a szereket, az addikcióra való hajlama egészen más területeken is megmutatkozik. A már említett tanulási vágyát is ennek tudja be, de egy konkrétabb példát is említ: „A mai napig felismerem magamon az addikció jeleit. Például, amikor elkezdtünk az alapítványnál, ahol most dolgozom, gyógyszercsoportot tartani. Korábban irdatlan mennyiségű gyógyszert megettem, rivotrilt, eunoctint, mindent és mindenből rengeteget. Elkezdtük a gyógyszeres csoportot, és pár hét múlva a harmadik-negyedik csoport után azt vettem észre, hogy nem egyfajta vitamint szedek, hanem rengeteget. Ez hetekig ment, egyre több vitamint szedtem, és hirtelen feleszméltem, hogy mégis mit csinálok.

Farkas Norbert / 24.hu

Az addikció mindig működik, mindig enni kér, és mindig etetni kell, csak fel kell ismerni. Mindent addikt módon tudok csinálni, ami nem gond egészen addig, amíg nem az egészségem vagy a környezetem rovására megy.

Nagyon hasonló kontextusban emlegeti az El Caminót is, amire azt követően „szokott rá”, hogy végleg leállt a tudatmódosítókkal. Mióta tiszta, Joló négyszer teljesítette a zarándokút különféle szakaszait. Az első útra 2013-ban került sor, éppen tíz évvel azután, hogy végérvényesen letette a szereket, és hattal azután, hogy először olvasott a Caminóról. Mint mondja, korábban az utazás teljesen kimaradt az életéből, mivel kábítószerrel való visszaélés miatt csak 1986-ban, 23 évesen kapott útlevelet, ezt követően viszont, amikor utazott, azt sosem tette józanon, így nem sok emléke maradt. Az első Caminóját már tisztán tudta megélni. Bár az útban főleg a csavargás vonzotta, fontos mérföldkő volt ez a gyógyulás folyamatában is: a leszokás fontos gerincét képző tizenkét lépéses program kilencedik lépéseként fogta fel az utat, azaz közvetlen jóvátételt nyújtott vele.

Jött az első El Camino, aztán kint maradt a lelkem

– meséli az első útról, amelyre gyaloglással készült, de hozzáteszi: nem lehet igazán felkészülni arra, ami ott vár az emberre. Egy évvel később tért vissza újra, arra az útra azonban elsősorban anyagi szempontból készült sokat: rengeteget spórolt, hogy nyugodt szívvel költhessen az úton. A zarándokút iránti megszállottságát ugyancsak az addikcióra vezeti vissza. „Az El Camino is ilyen volt: megvolt az első, a második a harmadik, a negyedik – ezt is így csinálom. De közben nem megy rá az életem, megvannak már a felismeréseim. És ugyanúgy, ahogy régen szert váltottam, most inkább abban változtatok, hogy másban élem ki a kreativitásomat vagy a sokoldalúságomat.” Ennek tudható be az is, hogy úgy érzi: jelenleg a régóta áhított háza csinosítgatása az, ami igazán élteti.

„Az életem jelenlegi pontján kicsit izoláltam magam: soha nem volt otthonom, most van. Én itt megtaláltam magam. Úgy érzem, hogy elment fölöttem az idő. Volt bennem annyi, amennyi. Sok embernek tudtam segíteni az elmúlt húsz évben. Érdekel most nagyon a mozgással ötvözött pszichodráma. Beviszem ezt a munkahelyemre, de úgy érzem, hogy annyira nem lángol már bennem.”

Hozzáteszi, hogy a jelenlegi rezignáltságához sokat hozzátett az elmúlt időszakban a rossz párkapcsolata, majd a férfi halála miatt kicsit ismét összezuhant, emiatt időnként pszichológushoz is jár. A veszteséget is azzal a módszerrel dolgozza fel, ahogyan a függőségéből is sikerült kijönnie, és bár jól érzékelhetően mély elfogadásban van saját életével kapcsolatban, elárulja, hogy vannak dolgok, amelyekkel még bőven van elszámolnivalója.

Azt az egy dolgot nem tudom elfogadni még, hogy nem az az én életutam, hogy családom legyen.

Lányáról kérdezem, akiről sokat mesél, elsősorban azt, hogy nagyon jó a kapcsolatuk, ám nemrég külföldre költözött. „Nem tudom, hogy harminc év múlva, amikor fehér vászon hálóing lesz rajtam, és fehér lesz a hajam, fogja-e majd a kezemet, amikor elmegyek. Ezeken már el kell gondolkoznom hatvan fölött. Tudod, most már a B oldalon vagyok.”

Tavaly novemberben megünnepelte józanságának huszadik születésnapját. Öt születésnapi tortát kapott – ilyenkor az is jár –, többek közt az önsegítő csoportban is felköszöntötték. Mikor azt kérdezem, mi történik egy ilyen születésnapi bulin, arról mesél, hogy ilyenkor az emlékezés a legfontosabb. „Beszélek a szerhasználatról is, ez fontos nekünk, józanodóknak, hogy mindig emlékezzünk arra, honnan jöttünk, hogy ne felejtsem el, mit okozott az alkohol vagy a drog. Nekem például azt, hogy nem tudok egyet inni. Próbáltam, nem ment, és azért kell erről beszélnem, hogy ezt ne felejtsem el. Így tudom magam elsődlegesen karban tartani. Ezzel együtt felmerülnek a jó és a nehéz dolgok is, újra át lehet beszélni, megint a helyükre kerülnek. Az első években nem tudtam volna ilyen könnyen beszélni arról, hogy apám, nevelőapám, anyám mit csinált velem. Akkor nem titkoltam már, de nem is hoztam föl. Most már úgy beszélek róla, mint egy háromfogásos vacsoráról, mert a helyén van. Ettől függetlenül van, amikor szomorú leszek egy kicsit, még talán egy kis egészséges emberi irigység is van benne, hogy nekem miért nem adatott meg egy rendes apa, de aztán a helyére kerülnek a dolgok. És az is jól esik, ha a kollégáimtól kapom a pozitív visszajelzéseket, hogy mennyire őszintén tudok erről beszélni.”

Farkas Norbert / 24.hu

Rögös életútját hallgatva már beszélgetésünk elején felmerül a kérdés, miként számol el a saját lelkiismeretével ennyi év önpusztítással a háta mögött, azonban mégsem egyszerű erről kérdezni. Ő azonban megnyugvó mosollyal az arcán válaszol erre is:

Már helyre raktam. Volt bűntudatom, lelkiismeret-furdalásom, szégyenérzetem, de kétszer végigmentem a tizenkét lépéses programon szponzorral és szponzorálttal, azzal együtt én is újra dolgoztam a lépéseken, emellett csinálom a fejemben a napi leltárt. Tehát megtettem mindent, amit kellett. És most már nincs bűntudatom. A lányomtól is bocsánatot kértem, akitől tudtam, bocsánatot kértem. Most már a helyén van ez a dolog.

Olvasói sztorik