Dűne 2: Sivatagi gerillaháborút még soha nem dizájnoltak ilyen vonzóra

Ki lesz az új megváltó? Erről találgatnak, erről sustorognak Hollywood-szerte, toronyházak legfelső emeleti, üvegfalú tárgyalótermeiben és alagsori edzőtermek összeizzadt fekvőpadjain. Vége a Harry Potter-mozifilmeknek, a sorozatra pedig még várni kell. Vége A gyűrűk ura-mozifilmeknek, a sorozat folytatására pedig még várni kell. Elfáradtak a klasszikus horrorszörnyek. Gyengélkednek a szuperhősök.

Az új megváltó kilétét firtatják a Dűnében is. Filmen kívül és filmen belül ugyanaz a válasz: talán Paul Atreides, az álmodozó tekintetű, csinos herceg megembereli magát, és győzelemre vezeti a népét. A történetben ez azt jelentené, hogy felszabadítja az Arrakis nevű sivatagbolygó bennszülötteit, a fremeneket, és az élükre állva a Birodalom új császára lesz, egy füst alatt bosszút állva a regnáló császár által kivégeztetett családjáért.

Odakint, Hollywood környékén pedig azt várják a Dűnétől, hogy olyan típusú, közönségcsalogató mozikaland lesz belőle, amely hosszú éveken át, részről részre lázban tudja tartani az olcsóbb és színtelenebb streamingprodukciókba belefásult nézőket. A nyitánnyal nagyjából be is jött a számításuk: a 2021-es film úgy keresett világszerte félmilliárd dollár felé közelítő összeget, hogy a koronavírus-járvány miatt még több országban nem volt kedvük moziba menni az embereknek, vagy nem volt szabad nekik.

Messze van ez a bevétel a legacélosabb szuperhősök számaitól, de a főhős sem éppen egy Pókember vagy Amerika Kapitány, hanem a nyurga Timothée Chalamet, aki jobban hasonlít egy festőszakos egyetemistára, mint a szuperhősökre, és nem akciófilmekkel, hanem a Szólíts a neveden!-hez hasonló művészmelodrámákkal futott be.

Chalamet most visszatér, és hősiesebb, mint valaha. Legfőképpen rajta áll a Dűne 2 sikere vagy bukása, legalábbis a történet szintjén. A folytatás tétje ugyanis, hogy Paul Atreides felvállalja-e a sivatagi megváltó szerepét, képes-e jövőbe látó prófétává átlényegülni, egyúttal rettenthetetlen hadvezérré, aki gerillaháborúban megszerzi az Arrakis feletti irányítást, majd meg sem áll a császári trónig. Ám mindezek mellett, sőt, talán mindezek előtt ez a szegény fiú csókolózni szeretne a sivatagi naplementében az új barátnőjével.

Rengeteg elvárás nehezedik rá, amit jól mutat, hogy a rábízott szerepeknek megfelelően különböző neveken szólítják. Ő Paul, az Atreides-ház örököse, de ő Muad-Dib is, aki mutatja az utat a sivatagban. Ő a Lisan al-Gaib, a messziről jött megváltó, Mahdi, a messiás, Usul, a fremenek által befogadott harcos, és talán ő a Kwisatz Haderach, az egész Birodalom istencsászára. Mindezeket a neveket és rangokat teljesen komoly képpel vezetik elő a szereplők, biztos jeleként annak, hogy egy sokkötetes fantasysorozat filmadaptációjában járunk, olyan típusú, totalitásra törekvő elbeszélésben, amelyben a kép bal hátsó sarkában posztoló, névtelen strázsásnak is kidolgozott háttértörténete és családfája van.

A Dűne 2-ben folyamatosan családfákról, nagy uralkodóházakról és öröklési rendről kell tájékoztatni a nézőket, mert Denis Villeneuve rendező az első részben visszafogottan csepegtette az információkat. Jobban érdekelték őt a lassan, méltóságteljesen alászálló, hegynyi méretű űrhajók és a lassan, méltóságteljesen lebegő, futurisztikus lovagpáncélba bújtatott harcosok.

Roppant fűszerkitermelő gépek, végtelen homokdűnék és az arrakisi homokférgek mindent elnyelő, rettenetes szájürege: Villeneuve ezekben a puszta tömegükkel és részletgazdagságukkal lenyűgöző, értelem nélküli, tiszta látványelemekben találta meg saját Dűnéjét.

Filmjét telezsúfolta sztárokkal, de olyan érzésünk volt, a sivatagi táj maga alá temeti őket, és inkább Oscar Isaac, Jason Momoa meg Zendaya asszisztálnak a részben Sipos Zsuzsanna tervezte díszlethez, mint fordítva. És valóban, ezeknek a szereplőknek a nagy részét az első rész végén elemésztette a sivatag.

Most fordul a kocka, a karaktereknek kellene uralmuk alá vonni a sivatagot. Ennek megfelelően a Dűne 2 cselekménye sokkal sűrűbb és fordulatosabb, mint az előzményé. Villeneuve kevesebbet hagy szemlélődni, noha látványosan törekszik rá, hogy egy-egy jelenetet a saját tempójára lassíthasson, megteremtve azokat a fenséges, nagy horderejű pillanatokat, amelyeket olyan lelkesen keres ezekben a filmekben.

Merész és nagyvonalú stilizációs törekvései a Harkonnen-ház bolygóján rendezett gladiátorjátékban teljesednek ki, ahol a kopaszra borotvált és fehérre meszelt arcú Harkonnen herceg néhány szerencsétlen áldozat kivégzését kapja születésnapi ajándékként. Az őt alakító Austin Butler fétisbulikban ellesett, élveteg mosolyokkal kíséri a piszkos munkát.

Ebből a jelenetből a rendező és Greig Fraser operatőr a fehérre festett bőrű, feketébe öltöztetett figurákhoz alkalmazkodva egyszerűen kilopja a színeket, monokróm bacchanáliát illesztve a történet közepére.

Máskülönben a film sivatagszínű. Paul és csapata, benne Zendayával és a főleg fremen nyelven megnyilvánuló, tehát szórakoztatóan érthetetlen Javier Bardemmel, kutyagol a homokban, és időnként lemészárolnak egy Harkonnen-helyőrséget vagy császári testőralakulatot. Ahogy telik a hosszú, közel háromórás játékidő, egyre nagyobb lépésekben hódítják meg a bolygót, ami könnyen összezavarhatja az első rész komótosabb történetvezetéséhez szokott nézőket.

Muszáj tempósan végigmesélni a sztorit – az eredeti regény szerzője, Frank Herbert sem tette le félezer oldalig a tollat –, miközben a végtelen sivatagi táj, pontosabban a táj aprólékos megmutatásának villeneuve-i kényszere folyton lelassít bennünket.

Az Érkezés és a Szárnyas fejvadász 2049 rendezője alapvetően képben és nem történetben gondolkodik, a Dűne 2-ben viszont le kellene kerekítenie ezt a bolygóközi evangéliumot. A forgatókönyv elvárásai meg a rendező alkata között támadó feszültség enyhén formátlanná és disszonánssá teszi a filmet, mégis ettől marad izgalmas. Így őrzi meg a vihar előtti csend ideges vibrálását, amitől nem válik teljesen kiszámíthatóvá.

Herbert regényének olvasói egyébként is tudják, hogy A Dűne befejezése éppen olyan elkapkodott, mint Villeneuve filmjéé. Az író három kötetben mesélte el a Kwisatz Haderach történetét, aztán még háromban, de a ráadás talán már túlzás volt. Mindenesetre A Dűnének nincs igazi vége, következik A Dűne messiása. Denis Villeneuve már lenyilatkozta, hogy abból is szeretne filmet készíteni. Úgy tűnik, vonzza őt a hollywoodi messiásszerep, pedig Paul Atreideshez hasonlóan talán ő is jobban járna, ha nem cipelne ennyi terhet a vállán.

Dűne 2 (Dune: Part Two), 2024, 166 perc. 24.hu: 7/10.