A 74. berlini filmfesztivál jelentős részét a jókedvű döbbenet állapotában töltöttem. Sokszor olyan érzésem volt, mintha a két idén leköszönő fesztiválvezető, Carlo Chatrian és Mariette Rissenbeek dobókockával döntöttek volna arról, hogy egy-egy filmet melyik szekcióba tegyenek, vagy egyáltalán beválogassanak-e, és némelyik választásukat illetően akár még a trollkodás gyanúja is felmerülhet. Igaz, nem kaptak sok lehetőséget arra, hogy a saját képükre formálják a fesztivált: csak 2020 óta állnak ők az élén, és a jövő évre már új igazgatót neveztek ki. Lehet, hogy úgy gondolták, most már minden mindegy.
Ez nem jelenti azt, hogy összességében rossz lett volna az idei válogatás, de a versenyprogramban azért bőven szerepeltek olyan filmek, amiknek színvonaluk alapján inkább a második legfontosabb szekcióban, a Panoramában lett volna a helyük, vagy akár a kísérleti filmeket bemutató Encountersben. Feltűnően sok volt most az agylövéses furcsaság – de emiatt többet is nevettem, azt hiszem, mint bármelyik korábbi Berlinalén.
Azonnali katarzis
Egy ilyen fesztiválon a legjobb esetben három-négy katartikus erejű, nagyszabású alkotást láthat az ember. Ez idén nem jött össze, viszont már az első nap bemutatták a versenyprogramban azt a filmet, amiről rögtön sejtettem, hogy nem fogja semmi überelni, és ez így is lett. Egy héttel később még mindig örömmel gondolok vissza rá, és alig várom, hogy újra megnézhessem. A La Cocina (A konyha) című mexikói film közel két és fél órás fergeteges, kaotikus, fájdalmas és vicces utazásra ragadt magával egy (nem túl jó) New York-i étterem színfalai mögé.
Egymásnak feszülnek a konyhai robotban az illegális bevándorlók a fehér amerikaiakkal, a haszonleső vezetőség a kizsigerelt melósokkal, a munka kibírhatatlan stressze a magánélet feloldhatatlan problémáival. A kuktaszerűen működő, robbanáspont felé bugyogó cselekmény középpontjában Pedro, az indulatkezelési nehézségekkel küzdő séf (Raúl Briones) és a titokzatos pincérnő, Julia (Rooney Mara) forrnak-csatáznak, az ő szenvedélyes személyes konfliktusuk körül kavarognak a többiek, hogy a végén a nyomás levigye a fedőt, és elszabaduljon a totális zűrzavar.
Alonso Ruizpalaciosnak ez a negyedik nagyjátékfilmje (egy közülük, az A Cop Movie elérhető a Netflixen), és remélhetőleg az első, amit Magyarországon is bemutatnak majd moziban, mert ezt nagyvásznon kell látni. Mesteri filmkészítő: a (nagyobbrészt) fekete-fehér filmben minden beállítás és kameramozgás jelentést hordoz, tökéletesek a ritmusváltások – amikor belassít, épp annyira csüggünk a hőseinken, mint amikor lélekszakadva rohanunk velük –, és frenetikusak a konyhai koreográfiák – nemcsak vizuálisan, hanem hangban is egészen különlegeset nyújtanak. Igazi nagy, felvillanyozó filmélmény.
Ruizpalacios brillírozásával éles kontrasztot alkotott a fesztivál Small Things Like These című nyitófilmje, amit igazából csak azért említek meg egyáltalán, mert a jelenleg Oscar-díj felé menetelő, remek Cillian Murphy játssza a főszerepét, és mert Claire Keegan szintén remek kisregényéből készült. Ő írta a 2022-es A csendes lány alapjául szolgáló novellát is, szóval volt okom reménykedni abban, hogy ez a film is jó lesz. De úgy látszik, örök szabály, hogy Berlinale-nyitófilm nem lehet jó. Ezt leginkább filmes kurzusokon lehetne használni azt illusztrálandó, hogy hogyan ne adaptáljunk irodalmi művet.
A 80-as évek vidéki, nyomorult Írországában játszódó történetben Murphy egy szénkereskedőt alakít, aki párhuzamosan néz szembe a helyi katolikus zárdában zajló brutális eseményekkel és saját gyerekkorának traumáival. Tim Mielants rendező képtelen volt a javarészt a főhős belső világában játszódó cselekmény vizuális-érzelmi megjelenítésére, legtöbbször arra hagyatkozik, hogy közeliken mutatja a szomorúan / tépelődve / lelkifurdalással maga elé meredő Murphyt, akinek időnként még egy könnycsepp is legördül az arcán. Máskor vaskos szimbólumokat vet be – nem érzékelve, hogy amit a papír elbír, azt a vászon nem feltétlenül.
Aztán jöttek az őrültségek.
Filmről filmre fokozódott az elborulás. Az A Different Manben egy súlyos bőrelváltozásokat okozó betegségben szenvedő színész megszabadul a tüneteitől, ami ahhoz vezet, hogy egész addigi életét és ezzel együtt identitását is elveszíti. A film nagyon érdekes kérdéseket vet fel arról, hogy megsemmisíthető-e egy ember személyisége a saját, vagy mások akaratából, a reprezentációról és az alkotói folyamat ellentmondásairól, de éppen amikor kezdene igazán elmélyedni ezekben, akkor egy váratlan fordulattal átmegy börleszkbe. Innentől kicsit bizarr, kicsit vicces, mintha az író-rendező, Aaron Schimberg megijedt volna attól, hogy elriasztja a nézőket egy túl komoly pszichológiai drámával, és visszavonulót fújt volna. Ez az egyik film, amit túlzás volt a versenyprogramba tenni.
A Kristen Stewart főszereplésével készült Love Lies Bleeding kissé hasonlóan működik: sokáig azt lehet hinni, hogy egy viszonylag szimpla amerikai vidéki leszbikus szerelmi sztori egy krimiszállal, de végül elszabadul a dili. Stewart egy konditermi alkalmazottat játszik, aki összejön a városba érkező body builder csajjal (Katy O’Brian), majd hamarosan abban a helyzetben találja magát, hogy egy hullától kéne megszabadulnia. És aztán minden még sokkal rosszabbra fordul. A helyi gengsztert alakító Ed Harris elképesztő, középen kopasz, körben váll alá érő haja kezdettől sejteti, hogy nem állunk két lábbal a realitás talaján, de a szürreális fordulatok (amiket nem lövök le) így is váratlanok és szórakoztatók.
Bruno Dumont L’Empire című sci-fi vígjátékában (paródiájában?) a földönkívüli jó és gonosz erők csapnak össze az emberiség feletti irányítás megszerzéséért. Kíváncsi lennék, Chatrianék mivel magyarázzák, hogy ez is versenybe került – lehet, hogy egyszerűen annyira kevés filmet neveztek a fesztiválra, hogy mindent versenybe tettek, amit híresebb rendező csinált. Erről a filmről elég is annyi, hogy viccesnek vicces, de jónak nem jó. És nehéz elképzelni, hogy fesztiválokon kívül lenne közönsége.
De a legkevésbé eladható film díját az amerikai Sasquatch Sunset viszi, ami egy jeticsalád erdei hétköznapjait mutatja be úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Dialógok nincsenek a filmben, hiszen a jetik nem beszélnek, ellenben van jetiszex, jetihalál, jetiszarás/-hányás/-hugyozás, jetiöröm és jetibánat. A David és Nathan Zellner alkotó- és testvérpár a kattant filmjeiről ismert, de azért a Fargo pénzes táskája nyomába eredő Rinko Kikuchi a Kumiko, a kincsvadászban még mindig sokkal könnyebben befogadható volt, mint Jesse Eisenberg és Riley Keough talpig jetijelmezben.
Megbízható németek, alkesz skótok, meg a sziklák
Akadt azért néhány hagyományosabb, erős dráma is mezőnyben. Andreas Dresen (A kilencedik mennyország, Egy anya George W. Bush-sal szemben) most is hozta a tőle megszokott stabilan magas színvonalat. In Liebe, Eure Hilde (From Hilde, with Love) című versenyfilmje annak ellenére is ütős és szívfacsaró, hogy ehhez hasonló történetet láttunk már a 2005-ös Sophie Schollban. Ahogy az a film, ez is valós eseményeken alapul: Németországban a második világháború idején egy Hilde nevű lány bekerül egy ellenálló csoportba és beleszeret annak egyik tagjába. A végkimenetel sejthető. A film jól strukturált, hatásosan ugrál az időben, Dresen a tragikus jeleneteket biztos ízléssel kezeli, az alakítások erősek. Különösen a Babilon Berlinből ismert Liv Lisa Fries kiváló a címszerepben.
De a német filmek közül még jobb volt a háromórás, egy pillanatig sem unalmas Sterben (Dying), amit Matthias Glasner csinált, a zseniális A szabad akarat (2006) rendezője. Érzékeny, életszerű családi dráma a karmestert alakító Lars Eidingerrel a főszerepben, aki egyszerre küzd közelgő, stresszes koncertpremierjével, nevelt gyereke megszületésével, szülei leépülésével, alkoholista húga szétesésével és legjobb barátja depressziójával. Glasner mindezt szinte franciás könnyedséggel, a brutális drámai jelenetekbe meglepő humort vegyítve ábrázolja, és persze, hogy itt is minden színész tökéletes.
Az alkoholista szétesésbe Saoirse Ronan is teljes erőbedobással veti bele magát Nora Fingscheidt (Kontroll nélkül) The Outrunjában. A német rendezőnő a skót Amy Liptrot memoárját adaptálta a feltűnően ír Ronannal, de az elegy működik. Itt is időben oda-vissza ugrálva ismerjük meg a főhősnő sztoriját, londoni életének korábbi kisiklását és jelenbeli erőfeszítéseit, hogy Skóciába hazaköltözve újból összerakja magát. A filmet dominálja az Orkney-szigetek némi misztikummal bemutatott, lélegzetelállító, vad szépsége, miközben egyáltalán nem szájbarágós módon beszél a szülő mentális zavara és a gyerek függősége közti kapcsolatról, a függőségből való felépülés kegyetlen nehézségéről és a személyes szabadság megtalálásáról.
A versenyprogram legkülönlegesebb (és talán legkevésbé odaillő) darabját, az Architectont a végére hagytam, mert elképzelhetetlen, hogy ez a film rendes moziforgalmazásba kerüljön, otthoni körülmények közt pedig biztos, hogy nem tudná azt az élményt nyújtani, amit a berlini fesztiválpalota óriási vásznán. Abban lehet esetleg reménykedni, hogy Magyarországon valamelyik rétegfilm-forgalmazó majd szervez belőle egy egyszeri vetítést. Victor Kossakovsky, aki egy disznóról is csinált már filmet (Gunda), megint rendhagyó dokumentumfilmet készített: ókori romok, félig lerombolt betonházak, bányák felrobbanó-lezubogó sziklái közt repülünk, barangolunk nagyszabású légi felvételekbe belefeledkezve, melyeket agyat átmosó hanghatások és zene kísérnek. És közben újra és újra visszatérünk egy olasz építész kertjébe, aki segédeivel kődarabokból egy kört rak ki a fűben. Lenyűgöző, meditatív hatású film, ami sokáig rejtélyes, mert nem mindig tudjuk, hogy pontosan mit látunk és miért, de a végére még a mondanivalóra is fény derül – nagyjából.
